Talán még él az emlékezetben, hogy tavalyelőtt is bejutottunk a Diákolimpia országos döntőjébe, kosárlabdában, akkor a 8 csapat közül a 7. helyet szereztük meg. Tavaly az elődöntőn kiestünk. Idén pedig a 6. hely lett a Diósdi Eötvös József Általános Iskoláé. Miért is olyan nagy szó ez? Mert sok ember munkája van benne, és mert tulajdonképpen mi „esélytelenek” vagyunk. Az összes többi résztvevő sportiskola, kiemelkedő eredményekkel, sokkal több iskolai sporttal, edzéssel. Mi pedig egy „egyszerű” általános iskola vagyunk, művészeti plusszal. Ám vannak kosárlabdázóink!
Lássuk a résztvevőket.
Mindenekelőtt ott vannak a gyerekek. A 12 fős csapat fele idén nyolcadikos: végigcsinálta a felvételi eljárást, tanult, viselkedett (amíg bírt – a második félévről inkább ne beszéljünk). A másik fele hatodikos-hetedikes: a hetedikesnek szintén számít az év végi jegy, a hatodikos pedig még csak feleakkora, mint a többiek. Te kiállnál 30 kilóval nehezebbek és 20 centivel magasabbak ellen? Mondhatni sok Shaquille O’Neal ellen? Kell hozzá bátorság!
A csapat egy része ezenkívül akadémián, egyesületben kosárlabdázik. Van, aki minden egyes nap. Emellé be kellett illeszteni a diákolimpiás edzéseket is.
A gyerekeken kívül ott van a következő legfontosabb ember: az edző. Diósdon sajnos nincs olyan kosárlabdaedző, aki vállalná ezt a feladatot, van viszont egy nagyon lelkes, kosárlabda-fanatikus apuka, Tóth Csaba, aki örömmel edzette és kísérte végig a fiúkat a meccseken. Csaba egyébként a fiúk miatt is végezte el a kosárlabda sportedzői képzést tavaly. Végtelenül nyugodt ember, jó ideje nézem, ahogy edzőként viselkedik, és a megyei döntőn láttam először, hogy tényleg kiabál.
„CSINÁLD MEG!”
„NE KAPJON LABDÁT, NE KAPJON LABDÁT, NE KAPJON LAB-DÁT!!”
Így van.
Tóth Csaba örömmel edzette és kísérte végig a fiúkat a meccseken
Kell a Diákolimpiához egy elhivatott testnevelő tanár is, esetünkben volt osztályfőnök, aki intézi a papírokat, jelentkezik, szervez, kommunikál, megold. Nálunk ő Horváth Szilvia, aki, túlzás nélkül, aranyat ér.
Végül itt vagyunk mi, szülők. Mi vagyunk a kiszolgáló személyzet. Hozzuk-visszük, etetjük, ápoljuk. Kimossuk a mezeket. Szurkolunk. És izgulunk értük. Sokat.
Az idei Diákolimpia különleges volt a nyolcadikosok számára: ezek a srácok másodikban együtt kezdték a kosárlabdát, de azóta már különböző egyesületekben játszanak. Így ezek a meccsek az utolsók voltak, amikor így, együtt kiálltak.
A csapat
Szerda
Indulás előtti nap.
– Marcellnak eltört az orra.
– Tessék? Hogyan…?
– Kosaraztunk… és össze-futottunk…
– TE törted el az orrát??
– Igen…
– Ohh…
– Ha még egyszer eltörik, szilánkos lesz.
Vettünk egy arcmaszkot. Indulás előtt két órával sikerült.
Azt hiszem, soha ennyien nem figyelték még Marcell orrát.
Csütörtök
Megérkeztünk a szállásra, mindenki elfoglalta a helyét.
„Aludjatok is, holnap kezdődik!”
Péntek
Szorongva indult neki a csapat. A sorsoláskor a nehezebb csoportba kerültünk: a három legerősebb csapat ellen kellett játszanunk.
„A nyolcadik hely is tökéletes!”
„Érezzétek jól magatokat!”
„Játszani jöttünk!”
Nem, nem. A fiúk nyerni jöttek.
Elsőként a Grosics Gyula Sportiskola ellen játszottunk. Ismerős arcok, ismerős edzők, óriási feszültség. Ilyenkor van az, hogy a labdánkat taszítja a kosár. Nagyon kikaptunk. Ahogy még soha.
Az ember próbál beszélni a gyerekével ilyenkor, mert majd ő jobban tudja.
De nem tud.
„Hagyjál! Hagyjatok!”
Az edző is próbálkozik: „Nyugi. Be fog menni. Be fog menni!”
De a játékosok más univerzumban vannak ilyenkor.
A második meccsen a válogatott gyerekekből (igen, a magyar válogatott kosarasok) álló, egyértelműen fölénnyel elsőként végző csapattal játszottunk: a pécsi Cserepka Iskolával.
„Figyeljetek! – mondja Csaba a fiúknak. – Úgyis lefújják.” (40 pontos különbségnél lefújják a meccset.) „Felmegyünk a legerősebb ötössel, és megpróbáljuk élvezni a játékot!”
A srácok vigyorogva bólogatnak. Vigyorogva is mennek fel a pályára.
Félidőig bírtuk, 22 pontot dobtunk az ország legerősebb csapatának. (Fent említett Grosics 19-et.) Szenzációs játék volt. A fiúk mosolyogva, nevetgélve mentek fel a pályára – és úgy is jöttek le onnan. Ezért vagyunk itt, gondoltuk. De még más is történt.
Szombat
Harmadikként a szolnoki sportiskolával mérkőztünk meg.
„Odanézz, alig bírnak járni. Mind a hárman.” – Három sérült játékosnál tartottunk, plusz a törött orr. Fel-alá mászkáló szülők. Ütöm a dobot.
DI-ÓSD, tamtamtam, DI-ÓSD, tamtamtam.
Amikor nem ütöm, hirtelen feltűnik a csend. A Szolnoknak egyetlen szurkolója sincs. Egyetlen szülő, ismerős sem jött el.
A gyerekek viszont összebarátkoztak. Az óriási harc közben a pályán, sikerült valahogy barátságot kötniük a 14 éveseknek egymással, így jó hangulatú mérkőzés volt ez is.
Néhány ponttal kikaptunk, de ezúttal ez csak a szülőket zavarta. Egy kicsit. Akiknek amúgy a részvétel a fontos.
Futás a következő meccsre, a másik csarnokba, étlen-szomjan.
Futás bevásárolni.
Gyorsan etetni valamit a fiúkkal.
Majd kezdődött a házigazda Hódmezővásárhely elleni meccsünk. Mindig van egy igazán bosszantó meccs, most ez volt az. A két játékvezető helyi lehetett, mert ahogy mondani szokás, erősen Vásárhelynek lejtett a pálya.
„Spori, te mit fújsz? Nem látod a meccset? Szemüveged amúgy van??? Fel kéne venni!”
Három bicegő játékossal, éhes, fáradt gyerekekkel, erős ellenszélben – győztünk!
A labdával Ács Pongi
A meccs után szedelőzködni kezdtünk, amikor odasomfordáltak hozzánk a meccs közben megérkező, és nekünk szurkoló szolnoki játékosok.
– Elnézést… most mi következünk a Békés ellen… Szurkolnának nekünk?
Visszaültünk.
– Egy negyedet – mondtuk.
– Köszönjük!!
Az első negyed végén azonban a csapatkapitányunk közölte:
– Félidőig biztosan maradunk.
Így hát félidőig ütöttük a dobot a Szolnoknak.
Győztek.
„Alig tudok lábraállni.”
„Hoztatok krémet?” „Persze, van háromféle. Adom.”
„Elviszem őket a fürdőbe, lazítani.” „Köszönjük.”
Vasárnap
Utolsó nap pedig ismét néhány ponttal kaptunk ki a Szolnoktól, így lett a Diósd hatodik, a Szolnok pedig ötödik helyezett.
Számomra aznap hangzott el a Diákolimpia legfontosabb mondata:
– Már Szolnokon is lettek barátaink!
A szolnokiaknak pedig Diósdon.
Megérte.
A szolnoki barátokkal
Köszönjük a támogatást mindenkinek, és köszönjük a fiúknak, hogy büszkévé tettek minket. Hogy végigcsinálták, fájós orr, lábak és minden egyéb ellenére, hogy barátokat és nem ellenségeket gyűjtöttek, hogy erre szánták ezt a hétvégét, és főleg: hogy mindig tisztességesen játszottak.
Hiányozni fognak így együtt.
A csapat tagjai:
Ács Pongrác László
Nagy Marcell
Nagy Bertalan
Tóth Bence
Demeter Gergő
Boros Máté
Nagy Noah
Tisza András
Kemenes Dávid
Völgyesi Ákos
Gáspár Zénó
Tóth Szilárd Olaf
Szöveg és fotók: Ács Judit
midio.hu
Címkék: diákolimpia, Diósd, Kosárlabda
