Néhány évvel ezelőtt, Csendkirály címmel mesét írt a holokausztról Fodor Veronika (korábbi interjúnk ide kattintva olvasható) az Aranyvackor gyerekirodalmi és illusztrációs pályázatra. Ma, a holokauszt nemzetközi emléknapján a mese egy részlete megjelent az író szerzői oldalán. Az illusztrációt Szimonidesz Hajni illusztrátor készítette, elnyerve vele a Scolar Kiadó különdíját.
Budapest, 1944
Az arctalanul egyforma katonák hajnalban lepték el a várost. Mint a kemény hátú fekete bogarak, úgy zümmögtek végig az utcákon. Voltak, akik számítottak a jöttükre, de sokan az utolsó pillanatig hitték, hogy itt nem fog megtörténni az, ami máshol. Egyesek elrejtőztek, de rájuk találtak, és ellopták a rejtőzők lélegzetét vagy csordaként terelték őket a vagonokig.
A Csendkirály amennyire tudta, megvédte a várost. Megjelent, mutatóujját a szájára téve, s ült a padlásokon, szekrények mögött. Ármint a 4210-es vagonban látta meg. A sarokban állt, nem volt több 11 évesnél.
Ármin egy átlagos kisfiú volt. iskolába járt és szívesen játszott a barátaival. Együtt hasaltak a porban és órákig pöckölték a fém petangue golyókat, versenyeztek, kinek sikerül többet összegyűjteni és kirakni belőle a kedvenc csillagképeiket. Minden gurítás egy kis univerzumot hozott létre a golyókból: – Nézd, a Nagymedve! – A Fiastyúk! – A Göncöl! – kiabálták.
Ármin családja vallásos volt. A kisfiú szerette amikor édesanyja péntekenként, naplementekor gyertyát gyújtott, gesztenyebarna haját csipkekendővel fedte, két tenyerét lehunyt szemei elé tette és imádkozott. A szombati gyertyatartón Dávid király csillaga ragyogott. Szerette, ezért büszkén viselte azt amikor neki, és minden családtagjának hordania kellett a kabátjuk hajtókáján. Aztán el kellett költözniük otthonról. Ármin félt, nem értette, de meglátta a házon, ahová menniük kellett, az ismerős csillagot, megnyugodott. Csak hónapokkal később vált számára világossá a csillag jelentősége. Hogy azért kell viselni, hogy könnyű legyen őket megkülönböztetni a többiektől. Ha megkülönböztették és felismerték, könnyebb legyen összegyűjteni és vagonokba taszigálni őket.
A zsúfolásig teletömött vasúti kocsiban az embertömeg már elveszítette személyiségét. Hullámzó barnaság volt, sapkák, kabátok útibőröndök barna foltjai. Csak a csillagok világítottak és hullámoztak a kabátok hajtókáján, mintha egy óriási bábjátékos mozgatná őket hosszú zsinórokon.
Forrás: Fodor Veronika író oldala
Címkék: Fodor Veronika
