Emlékek szárnyán: Mikulás-dömping

Emlékek szárnyán: Mikulás-dömping

A Mikulásra várva Görögné Horváth Katalin egy újabb emlékét elevenítjük fel a MiDión.  

Korán sötétedő téli estéken messzi-messzi gyermekkorom emlékei villannak föl.

1943 decemberében történt. Elsőéves óvodás voltam. Erre a korra az ember nem nagyon emlékszik vissza. Bennem is csak egy-egy mozzanat maradt meg. Az iskola (a mai közösségi ház) mellett (a mai Raffer lakásban) volt az óvoda. Az óvó néni talán Lehelné Zsuzsa néni lehetett. Elérkezett a Mikulás-nap. Mi apró gyerekek csak annyit tudtunk, hogy a jók otthon szaloncukrot kapnak, a rosszak virgácsos „elnáspángolást”. Az óvodában abban az időben még nem volt szokás a piros ruhás Mikulás látogatása.

Ma is magam előtt látom a félhomályba burkolódzott szobát. Néhány kis társammal együtt ülünk a kisszékeken. Várjuk, hogy anyukánk értünk jöjjön, s hazavigyen. Az udvarra néző ablakon látom, hogy kint egyre sötétebb lesz. Nyugtalanság fog el. „Jöhetne már anyu értem!”

De nem anyu jön, hanem három vagy négy „Mikulás”. Megállnak a nagy ablak előtt a folyosón. Benéznek, vigyorognak, egymás válla fölött felugrálnak. Fejükön kucsma, vállukon suba. Bennem a vér is megfagy. Mik ezek? Mikulások? Krampuszok? Vagy mik?

„El akarnak vinni bennünket? Nem voltam rossz!” Félelmemben moccanni sem mertem. Szerencsére rövid idő múlva megérkezett anyukám. Hazakísért. A félelem oly erős volt bennem, hogy ma is magam előtt látom a szürkekucsmás alakokat.

Vajon kik lehettek? Sosem tudtam meg.

Horváth Katica óvodásként

Borítókép: A Mikszáth Kálmán utca télen, a képen Tóth Gyuláné és Tóth Klári

Képek forrása: diosdfa.hu