A gyász magányos műfaj – ahogy Béres Edina is írta itt a MiDión egyik cikkében. Mélységesen egyetértek vele. Édesanyám egy hete távozott el örökre, tehát eléggé frissek a tapasztalataim e tárgyban.
Én mégsem a haláleset feldolgozásáról, sokkal inkább a halálhoz vezető útról szeretnék beszélni. Olyan utazásról, melyben csak egyirányú utcák vannak – sűrűn stoptáblákkal tűzdelve. Várakozni szabad, sőt, szinte csak azt lehet. A beteg embernek ez jutott.
Nagyjából öt éve vettem először észre, hogy valami nem stimmel Anyukámmal (ahogy mi hívtuk, a Mamával). Elfuvaroztatta magát a fogorvoshoz, majd hívott, hogy rossz időpontban ment, vigyem haza. Van ilyen. Mindannyian „benézünk” dátumokat. Aztán elhagyta a karóráját, s onnantól, úgy tűnt, nem tudja leolvasni az időt egyetlen óráról sem. Ő tagadásban volt: rosszak az órák, mindegyik más időpontot mutat – mondta, s én kezdtem figyelni. A folytatás még ijesztőbb volt. Egyik este nyolc óra tájban szólt a férjem, hogy a Mama – külön bejáratú lakrészéből távozva – jó reggelttel köszönt neki, és elindult a kiskapu felé az utcára. Utánarohantam, s mint kiderült, bevásárolni ment, és valóban azt hitte, hogy új napra virradtunk. Ekkor már komolyan aggódtam. A jelek megszaporodtak: a manikűrösnél fizetéskor 5 ezer forint helyett 5 darab tízezrest adott, de fordítva is megtörtént, hogy négyezer helyett csak négyszázat. Később felgyújtotta a konyháját, mert elfelejtette, hogy dunsztol a tűzhelyen, s a legrémisztőbb az volt, hogy fogalma sem volt, mit kellene hirtelen tennie.
Szépen lassan bekúszott az életünkbe valami, aminek egyelőre még neve sem volt. Feledékenység? Betegség?
Három évvel ezelőtt ő maga mondta, menjünk el egy orvoshoz, mert bosszantja, hogy semmi sem jut eszébe rejtvényfejtéskor. (Milyen aranyos. A nagyobb problémákat sosem érzékelte.) A neurológus néhány teszt elvégzése után hamar kimondta a diagnózist: Alzheimer típusú demencia. Na bumm, és akkor mi van? Megmondom: egy hosszú, sötét, egyre szűkülő alagút. Élni viszont kell, de hogyan?
Egy idő után gondot okozott a mobiltelefon kezelése is. Hívni már nem tudott az utolsó két évben, legfeljebb – kis szerencsével – hívást fogadni. Egyedül otthon – kiszolgáltatott helyzet. Döntöttem, félállásba kértem magam a munkahelyemen. Majd elleszünk valahogy – okoskodtam. Ebédidőben önállóan kivette a hűtőből az ennivalót és megmelegítette a mikróban. Megtanultam neki örülni. Később, ha nem voltam napközben otthon, egyre gyakrabban elfelejtett enni. Bevezettük, hogy felhívom délben, és elmondom neki, hogy ebédidő van. Még később szinte tollba mondtam, hogy mit kell tennie: hűtő, kaja, mikró, evés. Ekkor már öltözködni sem tudott. Minden reggel, mielőtt a lányaimat iskolába vittem, mint az őrült, öltöztettem fel őt is. Soroljam még?
Vészesen közelgett az idő, amikor választanom kellett: a családommal élek vagy összeláncolva anyukámmal.
Sajnos megvártam az utolsó pillanatot. Egy reggel nem találtam a szobájában. Nagyon rossz érzésem támadt, kimentem keresni a kertben. Meg is találtam a kerítés mellett leesve a teraszról. Mentő, kórház és a hogyan tovább azonnali eldöntése. Egy közeli ápolási otthonba került. Azt hiszem, soha nem tudta nekem megbocsátani ezt. Napra pontosan öt hónapot töltött itt, élete utolsó öt hónapját.
Nagy tanulási folyamat volt ez nekem is, alázatról, elfogadásról, az idő végességéről. Kezdetben naponta látogattam, hallgattam a szemrehányásait, szombatonként pedig hazavittem a családi ebédre. Szembesültem az idősotthon zárt világával, melybe egyik napról a másikra bekerülni – elismerem – még akkor is trauma, ha az ápolók és a tárgyi körülmények kifogástalanok. Sok demens lakóval találkoztam, közéjük ültem, de – ahogy az ápolók nevezik őket – tiszta tudatúak is szép számmal akadtak. Felrémlettek a nagyfiam óvodás évei, amikor munka után mentem érte, és kis időre elvarázsolódhattam sajátos gyermeki világuktól. Más dimenzióba kerültem – akárcsak most, az otthon lakói között.
Voltak szép pillanatok is: Róka bácsi, ahogy mondani szokás, szemet vetett anyukámra, s az otthonról kapott házi süteményt vele osztotta meg. Kedélyesen elbeszélgettek, csuda tudja, talán mindkettő azt hitte a másikról, hogy az ismerőse.
Aztán jöttek a keservesebb napok. Láz, fulladás, fájdalmak. Már a kórház sem segített. Utoljára még szóvá tette, hogy biztosan keveset aludtam, olyan fáradtnak tűnök. Igen, mert én már tudtam a szívem mélyén, amit ő talán az utolsó pillanatig nem hitt el, hogy ezek az utolsó órák. „Vigyél el innen!”– mondta, nekem pedig potyogtam a könnyeim. Ez volt az utolsó találkozásunk.
Láttam az embertelen szenvedést, és láttam a halált. Azt hiszem, több lettem általa. Tudom, mindenkinek megvan (meglesz) a saját története. Ez az Anyukámé és az enyém – elválaszthatatlanul.
Bányai Petra
(Képünk illusztráció.)
Címkék: Alzheimer, Búcsú, Gyász
