Négy évvel ezelőtt írtam egy cikket, melynek fontos szereplője volt a hegedűtanárom, Laci bácsi. Róla szeretnék egy kicsit tovább mesélni.
Akkor többek közt azt írtam, hogy az emlékezéssel „a gyerekkoromat gyászoltam el, melyben a szüleim és Laci bácsi is fontos szereplők voltak. Előbbiektől már soha semmit nem kérdezhetek…” Nos, egy hete azt is tudom, hogy a cikk megírásának pillanatában már Laci bácsitól sem kérdezhettem volna, hiszen ő sem élt. Illetve nagyon is. Az emlékeimben. Na meg a technikának köszönhetően egy YouTube-videó is őrzi az emlékét, melyen az általa vezényelt kamarazenekar a Csendes éjt játssza.
Ördög tudja, miért, de október végén, halottak napjához közeledve jutott eszembe az éppen 20 éve nem látott hegedűtanárom, s eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha felkutatnám, és találkoznék vele. Emlékeztem jól, hogy húsz éve milyen csalódást okozott az ötvenhez közelítő, deresedő hajú „öreg úr” (hm, most éppen öt évvel vagyok idősebb nála), aki – mint írtam – „kicsit a világra sértődötten nézett vissza rám”. Akkor váratlanul ért a tény, hogy az idő múlik, s ez bizony meglátszik rajta is.
Most viszont úgy éreztem, hogy felkészültem a találkozásra, bölcsen számot vetettem a múló idővel, s nem várok naivan lehetetlent. Valamire azonban nem voltam felkészülve. Nem a kopaszodó fejet, a véreres szemet vagy a fogyatkozó életkedvet kellett elfogadnom, hanem a halált. Egy internetes böngészés során bukkantam ugyanis arra a 2019-es videóra, mely az Orosz László emlékére címet viseli, s melyen ő dirigálja a tanítványokból álló zenekart.
Laci bácsi tehát megint kicselezett. Mutatott egy utolsó fricskát, mint ahogy szamárfüleket rajzolt a kottába, ha nem tanultam meg tisztességesen a darabot. Ez volt az utolsó leckéje számomra.
Addig-addig halogattam a találkozást, hogy késő lett, végleg elment. Itt hagyott a tehetetlenség érzésével, hogy valamit örökre elvesztettem, visszahozhatatlanul.
Pedig annyi kérdésem lett volna, (igen, ilyen „öreg” fejjel), hogy mondd csak, mit gondoltál arról a nyolcéves kislányról, aki a zeneiskolai vizsga előtt izzadt tenyérrel szorongatta a vonót, vagy arról a nagykamaszról, aki levelekkel bombázott, pedig már régen nem tanítottad. És milyennek láttál egyetemistaként egy körúti kávézóban beszélgetve, vagy utolsó találkozásunkkor fiatal édesanyaként a szigetszentmiklósi zeneiskola ünnepi koncertjén. Soha de soha nem tudhatom már meg, hogy a macskád túlélt-e téged, aki elmondásod szerint fájdalmasan nyávogott, ha otthon gyakoroltál a hegedűn; hogy a nővéred vajon hazajött-e Spanyolországból a temetésedre, hogy egyáltalán miért kellett meghalnod 65 évesen? Túl sok a kérdés, és egyikre sincs válasz.
Az élők bizony vesztésre állnak a holtakkal szemben. Egyre szűkül a kör, akiket megszólíthatunk, akiktől kérdezhetünk, és akiket megölelhetünk. Lassan elszivárognak életünk tanúi a múlt repedéseiben, egyre több ködös emlék gubbaszt majd magányosan elménk polcain.
Laci bácsi utolsó leckéje számomra abban áll, hogy nem szabad várni, nem szabad mindig azt mondani, hogy „majd holnap”, mert nem biztos, hogy lesz még holnap. Igen, ezt egy deresedő hajú öreg úr tanította nekem – négy évvel a halála után.
Bányai Petra
midio.hu
Illusztráció: Pixabay
Címkék: #midióPetra, élet, Elmúlás, Halál
