Élők és holtak – “Hiszen a lángok bennünk égnek, amíg emlékezünk”

Élők és holtak – “Hiszen a lángok bennünk égnek, amíg emlékezünk”

Halottak napján kampányszerűen (hú, de csúnya dolog!) kiszaladtunk a temetőbe a szüleim sírjához. Koszorú, mécses, tűzgyújtás. Csakhogy az ájtatossághoz gyufa helyett fogpiszkálót vittem(!), ami bizony csak a helyszínen derült ki. A dobozok nagyon hasonlóak, tévedni emberi dolog, szóval nevettünk egy jót e halottaknapi bénázáson, aztán rohantunk tovább. Pár nap múlva (csak nem hagyott nyugodni a lelkiismeret) kimentünk megint a temetőbe, hogy végre meggyújtsuk a mécseseket. Vittem hagyományos kis gyufát, ami rejtélyes módon megint csak nem gyulladt meg. Vizes vagy selejt, ki tudja? Ha babonás volnék, azt mondanám, égi jel. Így csak ingattam a fejem, és megállapítottam, hogy ma sem fog a szüleim sírján mécses égni. Nem kell ezt túlgondolni.

Ma mosogatás közben – mint annyiszor – a semmiből előbukkanó gondolataimmal babráltam, amikor emlékeimből felmerült hajdanvolt hegedűtanárom alakja. Laci „bácsi” anno összevissza 25 éves volt, de nekem, 8 évesnek valóban bácsi. Rajongásig szerettem, nem feltétlenül a hegedű miatt, hanem mert mindig fogócskával kezdődött az óra. Ha meg tudott fogni menekülés közben, akkor hegedülhettünk. Nagyon értett a gyerekek nyelvén. Persze hajlamos vagyok immár 50 éves fejjel azt gondolni, hogy Laci bácsi maga is még félig gyerek volt, akit ugyan besoroztak katonának, ezért nélkülöznünk kellett egy kis időre (szívbetegsége miatt hamar leszerelték), de őt legalább annyira szórakoztatta az önfeledt kergetőzés, mint minket diákokat. Csuda nagy szamárfüleket tudott firkantani a kottába az egyes darabok fölé, ha nem volt megelégedve a produkcióval. Maradjunk annyiban, hogy apámként szerettem. Mindössze két évig tanított, az Alföldről felkerült Budapestre utána sokáig nem is hallottam róla. Legközelebb 20 éves egyetemistaként kerestem fel, s én csodálkoztam legjobban, hogy a 8 éves kori élményeim mennyire nem hasonlítottak a valóságra. Akire emlékeztem, nem volt sehol. Helyette egy nálam egy fejjel alacsonyabb, kövérkés, kicsit a világra sértődött ember nézett vissza rám. Zavarba ejtő találkozás volt. Vártam megint 12 évet, majd ismét összefutottunk. Immár „okosabban”, egy férjjel és egy gyerekkel gazdagabban mentem a találkozóra, s még mindig abban reménykedtem, hátha anno tévedtem, és az én régi Laci bácsim fog széles vigyorral fogadni. Csodák pedig nincsenek. A zeneiskola nagytermében, miközben növendékei játszottak a közönségnek (jobbára saját szüleiknek), zavartalanul vizslathattam nyúzott arcát, véreres szemeit, s lemondóan állapítottam meg, hogy a régi bálvány örökre eltűnt.

Aztán kézbe vette a ki tudja, kitől megörökölt közel kétszáz éves hangszerét, és valami csodaszépen elkezdett játszani. A termet betöltötte a hegedű semmihez sem hasonlítható édes-bús hangja, Laci bácsi átadta magát a zenének, én pedig döbbenten ismertem fel a hegedűjátékban az én régi tanáromat, a fogócskát, a szamárfüleket és a cinkos mosolyt. Látni nem őt láttam, de a lelkemmel újra éreztem a negyed százada elvesztett embert, és a 8 éves kislány ott zokogott bennem, ahogy a teremben sírt a hegedű.

A csoda tehát mégis megtörtént: elveszett és megtaláltatott.

Nagyon lassan értettem csak meg, hogy valójában magamat, a gyerekkoromat gyászoltam el, melyben a szüleim és Laci bácsi is fontos szereplők voltak. Előbbiektől már soha semmit nem kérdezhetek, gyermeki kötelesség vezet olykor a temetőbe hozzájuk. Lám, az emlékezés mécsese sem mindig gyullad meg. Égi jel? Talán.

Hiszen a lángok bennünk égnek, amíg emlékezünk, amíg képesek vagyunk magunkat szeretteink mozaikkockáiból összerakni.

Bányai Petra 

Fotó: Unsplash