A postán nem volt senki, kicsi falu az övék, meg korán is volt még. Illedelmesen az ablakhoz ment, kinyitotta a pénztárcáját – az a fajta pénztárcája volt a néninek, amelyiket olyan nagy, egymást keresztező csatokkal lehet nyitni és zárni – és kivette belőle a gondosan összehajtogatott kockás papírt, amire egy szám volt felírva: „11742173-20174752″. Nem tudta pontosan, hogy mi is ez, de azt mondták neki, hogy „erre lehet befizetni” a kislánynak szánt pénzt. A néni odaadta a papírt a kisasszonynak az ablak másik oldalán, majd pénztárcájának „másik” rekeszéből kivette a pénzt, két kétszázas és egy ötvenes, négyszázötven forint. Még egyszer megszámolta, majd odaadta a kisasszonynak.
A kisasszony elvette a pénzt, betette a pénztárba, a nyugtát pedig odaadta a néninek. A nénike gondosan összehajtotta a papirost és a pénztárcájába tette, a „másik” rekeszbe. Elköszönt, illedelmesen, kilépett a szemerkélő novemberi esőre, fázósan szorosabbra kötötte a kendőjét és hazaindult.
Lassan ballagott, idős volt már… És közben a kislányra gondolt, Lilikére.
Lilikének összegyűlt a 30 millió forint…
