A legnagyobb szerelem, a legjobb rendező

A legnagyobb szerelem, a legjobb rendező

Néha megfeledkezünk az álmainkról útközben. „De az élet mindig tartogat meglepetéseket. Valami kis csavart, hogy megmutassa, milyen szép. Milyen kivételesen szép.”

Bármennyit tudott dekázni. Tényleg. Akár egy zsonglőr valami híres cirkuszban, a labda csak akkor pottyant le a lábáról, ha ő akarta. Száznál általában megállt, addigra picit elzsibbadt, és meg is unta a számolást. Az is csoda volt, hogy ennyi idősen egyáltalán el tudott számolni százig, hiszen iskolába sem járt még akkor.

Egészen kicsi fiú volt, amikor az új helyre költöztek. A családi ház udvarán egyedül rúgta a bőrt, sokszor a ház fala volt az edzőtárs, így passzolgatott. De az utcában már mások is akadtak, akiknek ugyanígy szenvedélyük volt a foci. Igaz idősebbek voltak nála néhány évvel, és először furcsán is néztek, mit akar ez a kis tökmag hóna alatt a labdájával, de ahogy meglátták, hogy ér ahhoz a labdához, azonnal befogadták.

Két sarokra volt egy salakpálya, ide jártak játszani. A fiúk az utcából és a szomszédos utcákból. Reggel elindultak és este mentek csak haza. Izzadtan és talpig koszosan. Hétvégén, a szünetekben, bármikor, amikor nem kellett suliba menni.

„Technikás, okos játékos, jól lát a pályán.” Ezt már az egyesületben mondták rá, ahol hamarosan focizni kezdett. Hétközben edzések, hétvégén meccs, egyszer otthon, másszor idegenben. Középpályás volt. Szabadságrúgásból lőtt góljaira talán még ma is sokan emlékeznek, akik akkoriban a pálya mellől szorítottak a csapatnak.

„Mi a helyzet kislegény? Hogy megy a futball?” – ezt meg a nagyapja kérdezte minden egyes alkalommal, amikor találkoztak. Az egyszem fiú unoka, ráadásul focista, és még tehetséges is. Nem csoda, hogy ő volt az öreg szívének a legkedvesebb.

Igen, tehetséges volt. Kivételes tehetség, vitán felül. Hívták az ifjúsági válogatottba is, a próbajátékon kitűnt a többiek közül. Azok közül, akikből később aztán hivatásos focista lett. Számtalan érem, kupa, a „mérkőzés legjobbja” emléklap. Emlékek. Ennyi maradt ezekből az évekből, mert számára a tanulás és a zene mellett a foci csak a legfontosabb hobbi lett, nem pedig hivatás.

Talán bánta. Talán bánja még ma is. Talán álmodott sokszor, ezerszer is azzal, hogy rúgja a bőrt. Rúgja a pályán, a falusi gyepen vagy egy hatalmas stadionban, ahol sokadszor is betalál a kapuba és győz a csapat. Álmodta a szabadrúgást, álmodta a tizenegyest, álmodta a szögletet, amiből aztán bombagól lett, és álmodta a gólörömöt. A cseleket, a fejelést, a becsúszást, a szerelést. A Himnuszt a meccs elején. Talán álmodja még ma is.

Álmodja, miközben felnőtt. Sikeres iskolák, sikeres vizsgák, sikeres munkahelyi előremenetel. A szorgalom, a tehetség, az alázatos munka nemcsak a pályán, az élet más területein is meghozta a gyümölcsét. A foci pedig megmaradt annak, ami mindig is volt. A legnagyobb szerelemnek.

És a történet itt be is fejeződhetne. Nosztalgiával, szép emlékekkel. De az élet mindig tartogat meglepetéseket. Valami kis csavart, hogy megmutassa, milyen szép. Milyen kivételesen szép.

Mert ez a kisfiú, aki közben felnőtt lett, mégiscsak elvégezte azt a kezdőrúgást, amiről annyiszor álmodott. Ott, ahol legendák léptek pályára egykor, ott lépett pályára ő is. Az új stadionban, aminek az építésén közel három évig dolgozott sokakkal együtt, mert így hozta az élet. És amiben a hivatalos megnyitó és a magyar válogatott mérkőzése előtt három héttel rendeztek egy próbameccset.

Az egyik csapatkapitány ő lett. És csodaszép, három évtizede gyakorolt cselek után, övé lett az első gól. A legelső gól az új stadionban. Mert a Jóisten bizony nagy rendező. A legnagyobb. És ha mi meg is feledkezünk róla, ha sokszor nem is veszünk róla tudomást, akkor is szeret.

Sz. K. N.

Fotó: unsplash.com