A szólásokban, közmondásokban állítólag megmutatkozik az emberiség évezredes bölcsessége. Lényegében a nép gondolkodásának kikristályosodott esszenciája, maga a nagybetűs filozófia. Gondoljunk például a „Köti az ebet a karóhoz.”, az „Ebcsont beforr” vagy a „Kutyából nem lesz szalonna” megállapításokra. Rengeteg hasonlót hallunk és használunk mi magunk is. A gyerekek körében az „Irigy kutya bújj a lukba!”, a férjem szájából ugyanezekre a gyerekekre az „Én kutyám kölyke” hangzik el adott helyzetben. Ennél szebb már csak az, amikor a népi bölcsesség találkozik a hétköznapi tapasztalattal. Vagyis van valódi kutya a háznál, akár több is. Nálunk bizony éppen három.

Több mint húsz éve tartunk kutyákat, amióta kertes házban lakunk. Ha a családunk nagyságára gondolok, akkor a három gyerek mellett dobogós helyet foglalnak el a kutyáink is. És ez így van jól. A kutya ugyanis jó esetben családtag, nem pusztán láncon tartott házőrző. Ízlés kérdése, ki milyen fajtát tart, beengedi-e a házba, vagy csak a kert az övé. A lényeg nem változik: nap mint nap beszélgetünk vele, számontartjuk a szülinapját, rohanunk vele az állatorvoshoz, ha beteg, és amikor eljön az utolsó óra, könnyes búcsút veszünk tőle.

Nagy igazságtalansága az életnek, hogy a kutyáknak sokkal rövidebb élet (kb. 15 év) jutott, mint az embernek. Ebből következőleg egy kutyatartó életében akár 4-5 kutyát is elveszíthet. Annál keservesebb nincs, mint mikor egy szülő veszíti el a gyermekét. Nem hatásvadászat részemről, csupán megszenvedett tapasztalat, hogy a két érzés bizony hasonló.

A kutyák „szőrös gyerekek”. Ezt a gondolatot, mellyel messzemenően egyetértek, Csányi Vilmos etológustól vettem kölcsön. Ő hivatásszerűen tanulmányozza az állatok, köztük a kutyák viselkedését. Igyekszik kitalálni, mit miért csinál, vagy éppen mit gondol a kutya. Legutóbbi interjújában egyenesen azt állította, hogy idővel (itt most evolúciós távlatokra gondoljunk) a kutya meg fog tanulni beszélni, azaz kommunikációja hihetetlen mértékben differenciálódik. Érzek ebben némi elfogult optimizmust, de az tagadhatatlan, hogy a kutyák többsége remek megfigyelő és szabályosan gondolkodik. Képes megérteni okokat és esetenként számol a következményekkel is. Szóval, ahogy a kutyás gazdik előszeretettel hangoztatják, a kutya okos állat. Házi kedvenccé szerintem a legendás hűsége tette. Történjék bármi, a gazdi és családtagjai szentek előtte.

Soha nem féltettük gyerekeinket a kutyáinktól, pedig nagytestű német juhászokat tartunk. A ma már felnőtt fiunkat húsz évvel ezelőtt egyenesen Doki kutyánk tanította meg járni, és szó szerint még a naptól és széltől is óvta a kertbe kitett csecsemőt.

Minden bizonnyal a saját kölykének tekintette, amit megható családi történetek sora bizonyít. Megtörte neki a diót a fogával, és az apján-anyján kívül senkit sem engedett a közelébe (még a nagymamát sem).

A két lányunk számára ugyanilyen természetes, hogy a kutya családtag. Zorró, Dózer és Gombóc csodálatos falkában élnek. Negyedik társuk, Kajla szilveszter előtt egy nappal ment el az örök vadászmezőkre. De addig mind a három gondoskodó szeretettel vette körül idős, beteg társát. Tanítani kellene. Mint ahogy az a közkeletű mondás is megállja a helyét, hogy „Minél több embert ismerek meg, annál jobban szeretem a kutyámat”. Önzetlen szeretet tekintetében ugyanis magasan verik kétlábú, „simabőrű” embertársaikat. Legendák keringnek a „sírig tartó hűség” mintaképeiként a temetőbe kijáró, gyászoló, majd gazdi után pusztuló ebekről.

kutya

Dózer dinnyét eszik

A kutyák genetikai „programozása” nagyon eltér a macskákétól. Tűz és víz. Elég csak a farok mozgatásának homlokegyenest eltérő jelentésére gondolni. Az összehasonlítás alapja mégis általában az emberhez való viszonyban rejlik. Az egyiptomiak szent állata ugyanis „arisztokrata” gőggel, szuverenitásának teljes megőrzése mellett hajlandó csak az ember mellé szegődni. Megengedi, hogy etessék, de alapvetően ő határozza meg a játékszabályokat. A hűség számára alig értelmezhető fogalom.

Jómagam mégsem erősítem a csak kutyások, vagy csak macskások táborát. Mert ugye állat mindkettő, megannyi egyedi (és nagyon szerethető) személyiségjeggyel. Aki életvitelszerűen él együtt állatokkal, talán megerősítheti, mennyire eltérnek egymástól. Nálunk Zorró például imádja a vizet. Zivatar idején a tetőről lezuhogó esővíz alá állva szó szerint letusol, éppen csak nem énekel a természetadta zuhany alatt. Etetéskor pedig pontosan tudjuk, hogy Gombóc utálja a krumplit, míg Dózer gyakorlatilag mindenevő. Béla cicánk viszont (aki mellesleg nőstény) él-hal a fültővakarásért. Azt gondolom, magára valamit is adó gazdi tisztában van ezekkel, és igyekszik alkalmazkodni hozzájuk.

cica

Béla cica, a szuverén egyéniség

Zorró fürdik

kutyák

Zorró és Gombóc ölelik egymást

Nem mindig kényelmes persze a kutyatartás. A napokban látogattuk meg egy idősotthonban nagyobbik lányom hajdanvolt zongoratanárnőjét. Ildikó néni a beköltözéskor magával vihette egyik kutyáját is, ami abszolút emberséges dolog. Viszont Berci már maga is idős és beteg, szeparációs szorongása odáig fokozódott, hogy egy pillanatra sem hagyhatja egyedül a gazdija, mert keserves és kitartó ugatásba kezd. Ildikó néni tehát kénytelen-kelletlen naphosszat a szobájában ül, és semmilyen közösségi programon, de még a közös étkezéseken sem vehet részt.

kutya

Berci, Ildikó néni öreg kutyusa

Mégsem kérdés számára, hogy kitart-e Berci mellett, hiszen mindig számíthattak egymásra.

Lássuk be, hogy olyan ez, mint a házasság: jóban-rosszban, holtomiglan-holtodiglan. Csak így érdemes.

Bányai Petra

midio.hu

Fotók: a szerző felvételei.