Úgy tartják, ellenfényben nem lehet fényképezni. Viszont glóriája lesz mindenkinek.
Azt hiszem, ez egy tanulságos megfigyelés. Mert az életben is úgy van, hogy ami az egyiknek jó, az a másiknak nem feltétlenül. Pedig ugyanazt élik át mindketten.
Itt van például a sokat emlegetett iskola. Vekerdy Tamás gyermekpszichológus szerint „az iskolában való beválás nem korrelál az életben való beválással”. Tegyük a szívünkre a kezünket: hányan csodálkoztunk már el egy-egy érettségi találkozón azon, hogy mondjuk Gizike, aki anno kettőig sem tudott önállóan elszámolni, és a többiek titokban lesajnálták, most dekoratív, magabiztos nőként jelenik meg, míg a hajdani eminens, minden verseny örökös győztese magányosan, szürke egérként ücsörög, s alig-alig szól valakihez.
Ezen a ponton az emberek többsége jogosan teszi fel magának a kérdést: Mi a siker? Magam is sokszor elgondolkodom ezen, főleg azért, mert tanárként nap mint nap találkozom a problémával.
A napokban olvastam Kepes András Világkép című könyvét. Mindenkinek ajánlom, hiszen a valaha volt sztárriporter olyan multikulturális megközelítéssel, ha úgy tetszik, olyan ellenfényben mutatja be és értelmezi a körülöttünk zajló eseményeket, ami keveseknek adatik meg. Egyszerre érdekes, izgalmas és főleg tanulságos. Nekem mindenképp. Szinte filozofikus távlatokat nyitó, ún. „aha élményként” hatott.
Ebből a perspektívából vizsgálva az oktatást számomra örök probléma, hogy amit tanítunk, az mennyire hasznosítható a hétköznapi életben, egyáltalán kell-e, hogy a szó klasszikus értelmében hasznos legyen. S minél öregebb vagyok, annál nagyobb szkepszissel figyelem a gyerekeim körül zajló oktatással kapcsolatos történéseket. Mert nem mindegy, hogy az „anyagról”, az oktatóról vagy a diákról szól-e az igazi mese. Nyilván mi vagyunk az öregebbek, tapasztalat dolgában nálunk pattog a labda. Viszont gyermekeink is néha bámulatos következtetésekre tudnak jutni, amúgy „szakállas” problémákat illetően. Fenekestül felfordult a világ. A kompetenciaalapú oktatás nem légből kapott dolog, azt hiszem, ebben maradéktalanul egyetérthetünk. Mert milyen dolog az, hogy a tízéves oktat ki (amúgy a maga őszinte és aranyos módján) arról, hogy ez vagy az a dolog könnyebben is megoldható. Ezek mellett persze, még mindig hinni akar a Mikulásban, Jézuskában, de az agya már fényéveken képes átlendülni. Szóval jó, ha résen vagyunk. Az oktatás hagyományos formái és céljai elavultak. Miközben gyermekem okostelefonján old meg gyakorlatilag minden felmerülő problémát, addig én csak kullogok az események után. Szülőként régen adottak voltak a normák, mit engedek meg, és mit korlátozok. Most maximum azon rugózhatok egyre erőtlenebbül, hogy hány percet tölthet el a kibertérben. Vajon meddig vívhatjuk nyilvánvalóan egyenlőtlen harcunkat? És miért kell ezt harcként megélni?
A Kepes András által bemutatott különböző kultúrák képviselői – indiai, mongol, japán és mexikói emberek – abban az egy dologban nagyon hasonlítanak egymásra, hogy családszeretőek és ösztönösen ragaszkodnak a hagyományaikhoz. Viszont a világ mostanság nem kedvez a nemzeti sajátosságoknak, hiszen a divatszóvá vált globalizáció bűvös fénnyel vonja be még a legegyszerűbb tevékenységeinket is. Márpedig az érdeklődő, szerető, személyes odafordulás az egyik legősibb emberi tulajdonságunk.
Így 2018 vége felé titkon azért bízom benne, hogy az emberiség fogyasztói társadalom által manipulált része is rájön arra, hogy a siker nem pusztán birtokolt tárgyakon, bebiflázott adatokon nyugszik. Neveljünk hát gyermekeinkből emberséges, nyitott szívű felnőtteket, akik azon túl, hogy talán boldogabbak lesznek, maguk is jobbá tehetik a világot.
Bányai Petra
Fotók: pixabay.com
