Bogdán apuka a szokottnál is hosszasabban szöszmötölt a gyerek fakkja előtt. Akkurátusan végigsimította a parányi dzseki hátát, megigazította a kötött sapkát, sálat, a prémes szélű csizmácskákat. Mikor mindent rendben talált, és úgy látta, hogy egyedül van az óvónő, kézen fogta a kisfiút és elindultak a csoportszobába.
A gyerek megállt egy színes fali tabló mellett; apró ujjaival végigsimította a kartonkép filcből készült feliratát, miközben a betűk nevét próbálta félhangosan kimondani.
– Elég sok betűt ismer, vannak szavak, amelyeket már elolvas; igen érdeklődő, esténként nem győzünk neki mesélni – fordult Bogdán János az óvónő felé, majd így folytatta: – Óvó néni, Norbi ma sajnos nem tud úszni menni, otthon felejtettük a felszerelését – hadarta el egy szuszra a mondókáját.
Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy az óvónő nem csinált különösebb ügyet a bejelentésből, előfordul mással is, apuka, valami ilyesmit mondott, meg hogy addig átmegy a másik csoportba, míg a többiek távol lesznek.
Másnap reggel, úgy hét óra tájban kint még sötét volt, amikor a Bogdán házaspár átöltöztette a gyereket, majd együtt indultak a Teknősbéka csoportba. Két-három apróság üldögélt a szőnyegen; a kisfiú odaszaladt hozzájuk és bekapcsolódott a játékba. A szülők továbbléptek az óvónőhöz. Az asszony állt elöl, mögötte a férje. Az alacsony termetű nő tekintete a virágmintás függöny közepe tájára fókuszált, aztán egy határozott mozdulattal felnézett, egyenesen az óvónő szemébe.
– Óvó néni kérem, én nem tudok hazudni! Tegnap nem az igazat mondtuk. Készakarva hagytuk otthon Norbi fürdőnadrágját. A férjem azt álmodta, hogy baj éri a gyereket, ezért nem mertük elengedni az uszodába.
Az asszony mintha megkönnyebbült volna a nagy nehezen kipréselt szavak nyomán. Néhány másodpercig csak a fehéren villódzó mennyezeti neon percegését lehetett hallani.
– Jól tették, én sem engedtem volna – törte meg az óvónő helyeslése a csendet. Aztán még rá is erősített. – Az álmokban sok igazság van. Nagyanyám mesélte, ha gyíkkal álmodott, a tatám másnap este biztos hogy pityókásan került haza a kocsmából.
Hogy az óvónő mosolya mikor ment át önfeledt nevetésbe, és az hogyan ragadt rá a riadt szemű házaspárra, nem tudni. Mindenesetre azon a reggelen a gyermekeiket kísérő szülők közül többen megjegyezték, hogy ilyen jóízű kacajt rég hallottak e falak között.
K. Z.
(Diósdi Krónika, 2010)
Fotó: termeszettar.hu
