„A Duna utcán nem lehet nyugodtan végigsétálni, mert minden portán veszettül ugató kutyák rohannak a kerítéshez!” (Egy, az esti mozgásáról végül lemondó diósdi lakos.) Városunk esténként valóban hangos a kutyaugatástól, míg német partnertelepülésünkön, miként az korábban magunk is megtapasztalhattuk, elvétve sem hallani a házi kedvencek hangját éjszakánként. Bár a kutya ősidők óta hű társa az embernek, és általában mindenki barátsággal viszonyul hozzá, az ugatás megítélése korántsem pozitív a szélesebb néprétegek körében.
„Egy kutyának nem kell luxusautó, se hatalmas ház, se drága ruhák. Beéri egy útszéli talált bottal. Lehetsz gazdag vagy szegény, buta vagy okos, agyafúrt vagy tökkelütött, a kutyádnak mindegy. Ő csak szeretetet kér és ad. Hány emberről mondhatod el ezt? Hány ember szeret feltétlen és olthatatlan szeretettel?” John Grogan (A Marley&Me c. könyv írója)
De miért leszünk többnyire idegesek, ha kutyaugatást (főként pedig: a szomszéd kutyájának ugatását) hallunk? És vannak-e olyan emberek, akiket az átlagosnál jobban zavar, amikor ugatást hallanak? E kérdések nem csak a csendre vágyó érintett lakókat foglalkoztatják, hanem, mint az egy minapi hírből kiderül, a kutatókat is. Ilyesfajta kérdésekre kereste a választ a Faragó Tamás–Pongrácz Péter–Jégh Czinege Nikolett szerzőhármas (előbbiek az ELTE kutatói, utóbbi PhD-hallgató) tudományos publikációjában, mely a Bioacoustics című nemzetközi folyóiratban jelent meg a közelmúltban.
Mintegy 150 résztvevőt toboroztak a vizsgálathoz, amelyben az embereknek számos kutyaugatást kellett meghallgatniuk, majd pontozniuk aszerint, mennyire találták azokat idegesítőnek, illetve a hang alapján a kutyát mennyire gondolták mérgesnek, ijedtnek, illetve vidámnak. A kutatás résztvevői három korcsoportból kerültek ki (10–11 éves gyerekek; 18–35 éves fiatal felnőttek; 50–70 év közötti idősebb felnőttek). Vizsgálták a lakókörnyezet esetleges szerepét is: mindhárom korcsoportban voltak falusi, kertvárosi, illetve városközpontban élő lakosok.
Az eredmények szerint, a lakóhelynek meglepő módon nem volt hatása a kutyaugatás által kiváltott bosszankodás mértékére. Vagyis nem áll meg az a tétel, miszerint például a nagyvárosi („természetből kiszakadt”) embereket jobban idegesítené a kutyák által keltett zaj. Az életkor viszont összefüggést mutatott a bosszankodással – a fiatal felnőttek tartották a legidegesítőbbnek az ugatásokat, különösen, ha azok magas hangon szóltak. A férfiakat jobban bosszantotta az ugatás, mint a nőket. Ez az eredmény jól összecseng azzal az elmélettel, miszerint az embert a babasírás és az ahhoz hasonló hangok idegesítik leginkább. A magas hangú kutyaugatások akusztikailag közel állnak a babasíráshoz, a fiatal felnőttek pedig biológiailag az a korosztály, akik számára a baba jelenléte talán a legtermészetesebb – vagyis tőlük várhatnánk a legélénkebb reakciót a sírás-szerű hangokra.
Érdekes, hogy a legidegesítőbbnek bizonyuló ugatások fő hangtani jellemzői (magas frekvencia, érdes tónus) nem illenek a hangulati jellemzés során „leg-nek” bizonyuló ugatásokhoz. Vagyis nem egyszerűen arról van szó, hogy az ember számára pl. a legmérgesebb, vagy legrémültebb kutya ugatása lenne egyben a legbosszantóbb, hanem az eredmények szerint a kifejezetten bosszantó ugatások egy külön kategóriát képviselnek. Ennek a hangtípusnak az evolúciós eredetét a kutatók abban látják, hogy a kutya számára előnyös lehetett az ember figyelmének minél hatékonyabb megragadása egy potenciálisan fenyegető szituációban. Az, hogy e hangtípus manapság sokakban tehetetlen bosszúságot okoz, nem az evolúció „hibája”, hanem a mind több ember és kutya koncentrált előfordulásából adódó melléktermék.
Forrás: etologia.elte.hu
Képeink a diósdi kőbányában készültek.
Fotós: Hervé Adrienn
