Takács Tibor (1927–2014) írót, költőt, Táncsics Mihály-díjas újságírót nemcsak művei révén ismerhetik a diósdiak; többször is járt nálunk író–olvasó találkozón, sokan személyesen is találkozhattak vele a közösségi házban. 1997-ben a Kossuth Rádió felkérte, hogy írjon és olvasson fel jegyzeteket a hajnali hallgatóknak a Reggeli Krónikában. Az elhangzott Útravalók 2004-ben kötetben is megjelentek. Sorozatunkban ezekből válogatunk.
A tó nádas nélkül, üres világ. Hiányzik belőle a susogás költészete, ami a sejtelmet, a szépséget és a hangulatot adja.
A gyerekkor rég letűnt világában nádbugával szivaroztunk, amitől nyaranta messze szálltak a szúnyogok. S mennyi jó nádat vágtunk sárkánykészítéshez. Azt szerettem volna, ha az enyém emelkedne a legmagasabbra, de a villanydrótokba gabalyodott, vagy földre vágta a szél. Volt nádsípom is, ezt ajándékba kaptam. Gyerekkoromat végigkísérték a nádasok. Ha nyaranta összeszurkálták a talpam kicsiny dárdái, fel se vettem a sántítást.
Hanem micsoda nádasokat láttam! Az első picinyke volt, a szegedi körtöltésen túl! De ez volt az első nádas, amire azt mondhattam: az enyém!
Ha egyedül akartam lenni, lefutottam a tavacskához, és nagyszerű játékokat találtam ki magamnak. A barátaim is csatlakozhattak. Telente itt korcsolyáztunk, s ha néha beszakadt a jég, legfeljebb derékig merültünk, itt igazi veszély sose leselkedett ránk.
A Vér-tó nádasához már kisfiaimmal mentünk és onnan hoztunk nádat a közösen csinált sárkányhoz. A Szeged melletti Fehér-tóra, vagyis Vadvízország rengetegébe dr. Beretzk Péter orvos és ornitológus vitt ki, amikor interjú közben órákig néztük-lestük a vízimadarak felröppenését.
És láttam Európa legnagyobb nádasát a Duna-deltában, évtizedekkel ezelőtt. Akkor Tulceából indultunk a kutatóállomásra. Nádtengerben úszott a hajónk. Ilyen élményben ritkán részesülhet városi ember; hiszen a Delta turisták elől elzárt világ. Álmélkodtunk, gyönyörködtünk kísérőmmel, Mikó Ervin kolozsvári íróbarátommal a természet legyőzhetetlenségén.
Végül hadd szóljak e mai zord februárt idéző régi élményemről, amikor nádvágókkal mehettem ki a Fertő jegére. Örömmel vittek ki látni, ismerni a nádvágás – akkor gépesített – kegyetlen munkáját. Mert amilyen kellemes nyáron a nád enyhesége, éppoly zord a téli világ.
De ez is költészet: a hó, a jég, a fagy havas-fehér álomvilága, a nádvágás hasznot hozó mindennapjaiban. S aztán, hogy ilyet is lássak, a kedvemért felgyújtottak egy learathatatlan nádast, mondták, kell a tűz a jövő évi újulathoz.
Félelmetesen szép volt az égő nád látványa. Behunyom a szemem és még most is látom a lángok lobogását.
Fotó: Pixabay, midio.hu archív
