Narancsszín felhő

Narancsszín felhő

Karácsonyi témájú írást kértünk Mohai V. Lajos József Attila-díjas író, költő, irodalomtörténésztől. Másnap már meg is érkezett tőle e-mailen a Narancsszín felhő, „Kosztolányi csodálatos novellája”. Talán nem véletlenül esett a választása Kosztolányira. Mint egy interjúban elmondta az író, Kosztolányi Dezső alakja, személyisége és életműve foglalkoztatta eddig a legintenzívebben. Közel félszáz esszét, tanulmányt és kritikát szentelt művészetének vagy a vele foglalkozó szakmunkáknak. A Narancsszín felhő a Pesti Hírlap 1934. november 27-i számában jelent meg.

Kosztolányi Dezső (1885–1936)

Megyek az utcán, s egy narancsszín felhőt veszek észre, mely egyedül vitorlázik a kristálytiszta, kék téli égbolton. Délután van, három óra. Egyszerre oly mámora és önkívülete fog el a boldogságnak, hogy meg kell állnom, a falba fogóznom, hogy el ne szédüljek.

– Micsoda ez? – kiáltok fel. Ennél a narancsszín felhőnél még soha szebbet nem láttam. Az öröm váratlanul, orvul ront rám, mint valami gáztámadás. Nem is tudom, hogy honnan. Csak azt érzem, hogy édes élni, különösen ilyen derült, hideg napokon, megvárni, míg a délután rózsaszín parazsa kialszik, homály borul mindenre, s a fekete égből lassan hullongani kezd a hó, messziről pedig majd lámpák gyulladnak, szánkók csilingelnek. Micsoda ígéret és igézet száll felém mindenünnen. Úgy rémlik, hogy az, ami igazán szép, még előttem van, nem mögöttem. Dobogó szívvel, rajongva, reménnyel teljesen szemlélem a narancsszínű felhőt, mely lánggal bokrétázva úszik a levegőben, s azon töprengek, hol láttam, milyen tájon, milyen álomban, vagy milyen színpadi díszleten, színes lámpákkal, ravaszul és valószínűtlenül megvilágítva.

Most már tudok mindent. Ezzel a narancsszín felhővel egy ízben már találkoztam, régen, sok-sok évtizede, amikor hároméves gyerek lehettem, vagy legföljebb négy, ebéd után felöltöztettek aranygombos télikabátomba, fejembe nyomták kucsmámat, nyakam köré csavarták sárga csíkos, fekete bársonykendőmet, s dajkámmal átküldtek unokaöcsémhez. Akkor volt ilyen az ég, a felhő, a világítás. Csak egy pillanatra láthattam az egészet, mert nagyon közel laktunk egymáshoz, s ügyet se igen vethettem se az égre, se a felhőre, se a világításra.

De most mindenre emlékszem. Emlékszem arra a napra is, amelyre eddig sohase gondoltam, de ebben a pillanatban ráocsúdom, hogy életem legjelentősebb napja volt. Emlékszem, hogy hámoztak ki télikabátomból, hogy vezettek be a túlfűtött lakásba, s hogy álltunk az unokaöcsémmel, előbb tanácstalanul és ámolyogva, mint a gyermekek, mielőtt játszani kezdenek. Emlékszem, hogy a karácsony előtti kurta délután mint szürkült el hamarosan, mint gyújtottak lámpát, és mi lenn a földön, a félhomályban mint csúszkáltunk ide-oda a perzsaszőnyegeken. Emlékszem, hogy mandarinnarancsot ettünk aznap, s ekkor eszméltem először arra, milyen izgató és fűszeres a héjában levő illó olaj, hogy ezüstpapírokból csokoládécukrokat bontogattunk, s ekkor gyönyörködtem először igazán az ezüstpapír csillogásában és zizegésében, hogy zenélődobozokkal muzsikáltunk, s ekkor élveztem először egy dalt, ekkor fedeztem föl a hangot, a szagot, a színt, ami nagyszerű, csábító és szívdobogtató, az egész életet.

Emlékszem, hogy mámorosan és lázasan, pirosra gyulladt füllel késő estig játszottunk, a hajunk összekócolódott, a boldogságtól lerészegedtünk és megnáthásodtunk, s én sírva fakadtam, amikor hazavittek a már sötét utcákon, és a hópihék összeolvadtak forró könnyeimmel.

Mindez kísértetként jelent meg most, bújócskázva, csalogatva és csalva, megvillantva előttem a jövőt, mely azóta már régen múlttá vált. A hangulat az élet ilyen visszatérő mozzanata, melyhez valami homályos, föl nem dolgozott emlék tapad. Nyilván ez szépíti oly földöntúlivá, hogy bánatainkat is csak ily homályos, föl nem bogozott emlék nehezíti meg és teszi elviselhetetlenné.

Így okoskodom, még mindig állva a fal mellett, befelé kémlelve a lelkem szavára. Csodálkozom, mennyi emlékpoggyászt cepelünk magunkkal, mennyi mindent, amiről nem is tudunk, mennyi mindent, ami dermedten hever bennünk, s egyszer talán még majd életre kel, vagy talán sohase kel életre többé. Tűnődve megindulok. Az égre pillantok, a narancsszín felhőt keresem, de akkor látom, hogy közben már az is kihamvadt, eltűnt, nincs sehol.

midio.hu

Fotó: Piqsels, Facebook