Több mint öt éve szerveztek egy nőknek szóló programot, női esélyegyenlőség témában. Az egyik előadó Pál Feri volt, „Önbizalmat önbecsülésre” cím állt a nevénél a meghívón, és a másik két téma is érdekesnek ígérkezett. Nem volt kérdés, hogy elmegyek-e az ingyenes délutáni programra, hiszen máskor fizettem is azért, hogy hasonlókat hallgassak. (Azóta már tudom, hogy rendszeresen lehetőség van ingyenes „Pál Feri atya-előadásra”, úgy hívják, prédikáció.)

Viki barátnőmet is elhívtam aznap, neki iszonyú jó a memóriája, ha most felhívnám és megkérdezném, talán még szó szerint is emlékezne az előadásokra. Én ennél feledékenyebb vagyok, csak érzésekre, benyomásokra emlékszem. Arra, hogy a köszöntőknél felfigyeltem valakire. Nem a három előadó egyikére, akkor ők még nem beszéltek, valaki másra.

Csíkos pulcsi volt rajtam (erre pontosan emlékszem, meg arra is, hogy pogácsát vettünk Vikivel a közeli cukrászdában, így ültünk be a terembe), a csíkok alatt pedig a nagy boldogság, akiről még nem tudott más a férjemen és rajtam kívül. Ezért is érdekelt aznap annyira az anyaság-család-munka kérdéskör, amiről az összegyűlt nők beszéltek és beszélgettek. Meg persze Pál Feri, a lényeg, aki miatt megtelt az a nagy terem.

És akkor jött valaki, aki ugyan politikus volt, mégis hitelesen beszélt erről a témáról. Számomra ez akkor újdonságot jelentett. Ilyet én addig nem láttam és nem hallottam. Persze hallottam már jól megírt, jól elmondott beszédeket, szép szavakat, okos gondolatokat, de megfogni nem fogtak meg. Aznap viszont egy őszinte történetet, őszinte szavakat hallottam. Jött valaki, aki elmondta, hogy tudja milyen hajnalban kelni, reggelit készíteni, öltöztetni és közben öltözni, rohanni, elsőként érni az oviba, rohanni, dolgozni úgy, hogy közben máshol járnak a gondolatok, rohanni, és utolsóként érkezni. Érte, a legfontosabbért, az óvodába.

Bemutatkozott, a név ismerős volt, az arcot is láttam már korábban, de ott akkor meg is jegyeztem. Mert minden szava megfogott. Mert hiteles volt, őszinte és emberi. És ezt nem szoktam meg ilyen pozícióban lévő embertől. Azt éreztem, hogy ez a nő a helyén van. A családjában és a munkájában is. Mindkettőt megéli, mindkettőt hivatásként éli meg. Hittel. Küldetésként. Innentől kezdve drukkoltam neki, és követtem a munkáját, már amennyire a sajtóból követni lehet. Közben egyre erősödött a közösségi médiás jelenlét, ma már jobban beleláthatunk mások életébe, legalábbis ezt hisszük. Persze kérdés, ki mennyire őszinte, és ki mennyire hord álarcot. A háromgyermekes anya, akit akkor, 2015 tavaszán hallottam, számomra őszinte volt, és őszinte ma, 2020 decemberében is.

Mindig fájt, ha valakit bántanak. Sosem értettem, hogy miért kell szétszedni egy embert, aki nem rossz szándékkal cselekedett. Sértő posztok, bántó cikkek, tiszteletlen kommentek… Örülök, hogy olyan írások is születnek azért, melyekben kiállnak mellette. Persze az ilyen tartalmú bejegyzések, cikkek szerzőivel szemben sem fukarkodnak a többségében negatív hozzászólásokkal, sokak szerint szánalmas magyarázkodni. Bántani nem szánalmas, de megvédeni valakit, igen?

Nem tudom, hogy azok, akik most kritizálják, figyelemmel kísérték-e az eddigi, hét éve a családokért végzett munkáját és a közösségi oldalán megosztott mindennapjait. Vajon a világ több országában elismert eredményeket is megnézték, elolvasták, megosztották, vagy csak ezt az egyetlen videót? Örültek esetleg valaminek, amit elért, amit tett? Amit kaptak, amit kaptunk? Vagy csak most szólnak, amikor bántani lehet? És vajon látják az embert is, akit bántanak? Vagy csak a politikai szereplőt látják, akin most fogást lehetett találni?

Emlékszem, tavaly ilyenkor elmentettem egy posztot. Egy saját készítésű társasjáték ötletét. Elmentettem a bejegyzést, mert annyira jó ötlet, szerettem volna megcsinálni én is jövőre, azaz idén. Ajándékba a családomnak a karácsonyfa alá, mint ahogy tőle láttam. Már el is felejtettem, de most eszembe jutott. És szeretném neki megköszönni.

A sok bántó szó, gúnyos mondat közt talán eljut hozzá most ez is. Hogy vannak, akik hálásak neki. Csak ők legtöbbször csöndben vannak. Mert nem akarnak politizálni, mert nem akarják, hogy őket is bántsák. Csöndben vagyunk, pedig néha jó volna megszólalni.

Szendéné Kiss Nóra

(A témáról több helyen, például itt olvashatunk még jóindulatú véleményt, ez pedig egy szimpatikusan, előremutatóan megírt kritika, szintén rosszindulat nélkül.)

Címkék: #midióNóri, Novák Katalin, véleménycikk