Ica nénit Diósdon a szülők fele biztosan ismeri. Vagy azért, mert alsó tagozaton abban a szerencsében volt része, hogy tyúkanyóként terelgette a csemetéjét, vagy azért, mert felsősként történelmet tanulhatott tőle, netán szakkörre járt hozzá a gyerek. Neve összeforrt a diósdi iskolával. Tavaly azonban nyugdíjba vonult, és pályája elismeréseként szeptember 20-án a város polgármesterétől átvehette a Gyermekekért és Ifjúságért Díjat. Ennek kapcsán beszélgettem vele.

Rásóné Sinkó Ilona

Szerinted miért kaptad a díjat?

Hát, ez jó kérdés. Ha belegondolok, engem mindig gyerekek vettek körül. Nagyon szeretem őket a mai napig (mosolyog).

Hol kezdődött ez az egész, hogyan lett belőled tanító?

– Ez érdekes történet. Nem tősgyökeres diósdi vagyok, hanem törökbálinti. Érettségi előtt – mivel már akkor is szerettem a rajzot és a technikát – azt gondoltam, hogy kirakatrendező leszek, de nem vettek fel abba a suliba. Nem keseredtem el, hanem eszembe jutott, hogy valaki (sajnos már nem tudom, ki) egyszer megkérdezte tőlem, miért nem megyek el tanítani.

Azt hiszem, vannak sorsszerű dolgok az életben. Gondoltam egyet és felütöttem a telefonkönyvet környékbeli iskolákat keresve, hátha valahol képesítés nélküli pedagógusokat keresnek. Így bukkantam a Törökbálinttal szomszédos Diósd iskolájára, ahol égető pedagógushiány volt, úgyhogy tárt karokkal várták a fiatal munkaerőket.

Csodaszép időszak kezdődött az életemben 1977-ben! Nem sokat tudtunk mi fiatalok a módszertanról (kb. 6-an voltunk képesítés nélküliek), de fantasztikusan éreztük magunkat, együtt pingpongoztunk, hócsatáztunk, kirándultunk a gyerekekkel. Úgy érzem, lelkileg mindenképpen sokat adtunk nekik.

Rásóné Sinkó Ilona

Gondolom, előbb-utóbb azért diplomát is szereztél.

– Igen, bár nagyon féltem a felvételitől, mert a tanítóképzőn akkoriban énekből alkalmassági vizsgát kellett tenni. Én meg ugye nem tudok énekelni… És akkor jött megint a sorsszerűség: abban az évben eltörölték az ének alkalmasságit, engem pedig felvettek.

A főiskola három éve alatt az összes tanítási gyakorlatot a diósdi iskolában csináltam, valójában itt tanultam meg a szakma minden csínját-bínját.

Ebben múlhatatlan érdeme volt a helyi tanítónőnek, Vörösmarty Maca néninek, akinek minden a kisujjában volt, és aki mindent elmagyarázott, megmutatott, az óravázlataimat is átnézte. Szóval tőle tanultam a legtöbbet. Később levelezőn elvégeztem történelemből a tanárszakot, hogy felsőben is taníthassak. Bizony, volt olyan osztályom, akiket végigvittem az első cipőfűzéstől a 8.-os ballagásig.

Mikor lettél magad is diósdi?

– Kezdetben még Törökbálintról jártam át tanítani. Majd a szüleim révén sikerült itt a lakótelepen egy kis lakást venni, úgyhogy 1983-ban valóban diósdi lakos lettem.

Hamarosan férjhez mentem, az esküvőnkön az akkori kis alsós osztályom állt sorfalat.

Nagyon jó viszonyban voltam mindig is a diósdi szülőkkel, hálás vagyok nekik sok mindenért. Amikor még csak kétezer fős volt a falu, mindenki mindenkit ismert, nagy volt az összetartás. Az időközben megszületett gyerekeimnek alig kellett például ruhát venni, annyit kaptam tőlük.

Rásóné Sinkó Ilona

Tudod-e, hány osztályt tanítottál pályád során?

– Lássuk csak! Ha alaposan végiggondolom (itt előveszi az ujjait amolyan tanító nénisen, és elkezdi számba venni az elmúlt 43 évben tanított osztályait), összesen 10 osztályom volt, ebből kettőt lényegében nyolc évig vittem, a többit csak alsóban.

A legelső tanítványaim immár 52 évesek.

Akiknek pedig 8 évig az osztályfőnöke voltam, azok közül nem egy barátom a mai napig. És képzeld, ha valamiért szükség van rá, ugyanúgy írják a vázlatot most is, ahogy annak idején tőlem tanulták!

Most, hogy nyugdíjba mentél, mivel töltöd az idődet?

– A családom áll a középpontban, elsősorban a kisunokám, de nemsokára megszületik a második is. Egyébként sütök-főzök, kirándulok a családdal, kertészkedem, és persze végre jut időm olvasásra is. Sajnos egy csípőműtét miatt fel kellett adnom nagy szerelmemet, a lovaglást, pedig annak idején az első ösztöndíjamból tanultam meg lovagolni, ott ismerkedtem meg a férjemmel is, és pár évvel ezelőttig mindig volt lovam a közeli tanyákon. Most helyette fallabdázom. Szerencsére tartom a kapcsolatot a kollégákkal is, sőt visszajárok az iskolába szakkört tartani. Szóval gyorsan elmennek a napjaim, nem unatkozom.

– Magad is a MiDió munkatársai közé tartozol. Mióta foglalkozol írással?

– Ennek komoly előtörténete van. A gyerekeim még kisiskolások voltak, citeráztak, énekeltek, és többször vinni kellett őket fellépésekre. Ebben segített Kiss Zoli és Erzsi, a felesége. Így ismerkedtünk meg a családdal. Egy karácsonyi tárnoki program alkalmával Zoli megkérdezte, miért nem írok havonta aktuális népszokásokról, jeles napokról az általa szerkesztett helyi lapba, a Diósdhéjban című újságba, majd a Diósdi Krónikába. Örültem a lehetőségnek, hiszen korábban egy pedagógusoknak szánt néprajzi továbbképzésen is részt vettem. Később David Attenborough A növények magánélete című televíziós sorozata nyomán elindult egy havi rendszerességgel megjelenő írásom a gyógynövényekről is. Jelenleg a midio.hu állandó szerzője vagyok, és továbbra is szívesen írok természetről, iskoláról.

Sok-sok tapasztalatokban gazdag, sikeres év van a hátad mögött. Mit tanácsolnál a fiatal pedagógusoknak?

– Mindenekelőtt szeressék a gyerekeket, azt, hogy körülöttük vannak.

Nekem mindig a gyerekek voltak az elsők.

Aztán legyenek bátran kreatívak, de ugyanakkor képviseljenek nagyon klasszikus értékeket. Igen nagy a felelősségünk ebben. Végül pedig fektessenek nagy hangsúlyt a művészetekre, rajzra, zenére, táncra, olvasásra, mert általuk minden egyebet sokkal könnyebben fogadnak be, tanulnak meg a gyerekek. És persze dicsérettel kell tanítani, a személyiség, az akarat figyelembevételével. A példámat követték a saját gyerekeim is, négyből három ugyanis pedagógus lett. Valamit talán tényleg jól csináltam.

Rásóné Sinkó Ilona

– Férjed évek óta külföldön dolgozik. Hogyan tudjátok ilyen hosszú időn keresztül nélkülözni egymást?

– Nem könnyű négy gyereket felnevelni. Anyagilag mindig a férjemnek kellett áldozatot hozni, hiszen a pedagógusfizetés ehhez kevés lett volna. Már húszéves korábban dolgozott Németországban, majd adódott a lehetőség, hogy az éppen leépülő magyar nyomdaipart hátrahagyva előbb a Bodeni-tó környékén, később pedig München mellett vállaljon munkát. Ennek immár 8 éve. Kezdetben, bevallom, nagyon kemény volt, pár éve azonban a Messengeren keresztül már napi kapcsolatban tudunk lenni. Köszönettel tartozom neki, hiszen a biztos hátteret ő biztosítja az életünkhöz. Ráadásul, ha itthon van, ugyanúgy, ahogy a felnőtt gyerekeim, lelkesen részt vesz az iskolai programjaimban is. Családi háttér nélkül nem lett volna töretlen a pályám.

Bányai Petra

midio.hu

Fotó: Szendéné Kiss Nóra

Címkék: #midióIca, #midióPetra, Interjú, Portré, Rásóné Sinkó Ilona