A koronavírussal kapcsolatban naponta találkozunk a sajtóban és a közösségi médiában megindító, gyakran tragikus történetekkel, sorsokkal. A napjainkban dúló világjárvány igazi arca, brutalitása valójában akkor érint meg igazán, ha egészen közelről kell megtapasztalnunk, ha netán ismerőseink, batátaink, netán családtagjaink lesznek érintettek. Az alábbi írás szerzője, Péter, kollégám, régi ismerősöm. Rendszeresen sportoló magas rendfokozatú és beosztású katona. Facebook-oldalán közreadott őszinte vallomása segíthet a fertőzés elkerülésében, kezelésében, a betegségből való kilábolásban.

A maximális óvatosság is kevés volt

Sokan tudják rólam, hogy szinte minden reggel futva jártam munkába. A hétvégeken, amikor csak lehetett, túrázni jártunk a családdal. A feleségem vezetésével próbálunk odafigyelni mindenben, hogy egészséges életmódot folytassunk. Katonatiszt vagyok. Jelenleg a hétvégeken ingázom Budapest és Debrecen között. A munkahelyemen az elmúlt év során fokozatosan egyre szigorúbb eljárásrendeket léptettek érvénybe, amelyeket igyekszünk maximálisan betartani. A korszerű infókommunikációs lehetőségek ellenére sem tudjuk 100%-osan megtenni, hogy „elszigetelődjünk” egymástól, mert a munkánk lényege az együttműködés. Otthon, a családban a kontaktok számának észszerű csökkentését komolyan vesszük.

A bevásárlást nem tekintjük hétvégi családi programnak. Lehetőleg csak egy ember járt boltba, és akkor, amikor lehetőleg a legkevesebben vannak. Általában hétköznap. Ha látjuk a parkolón, hogy tömeg van, akkor nem megyünk be, hogy ne növeljük tovább a tömeget. Keresünk egy másik boltot, vagy visszamegyünk másik időpontban. Listát írunk, ezzel is próbáljuk az üzletben töltött időt és az esetleges tömeg kialakulásának lehetőségét csökkenteni. Nem halmoztunk fel hatalmas készleteket otthon, hogy elkerüljük az „éhhalált”, és csodák csodájára még három hét teljes karantén után is élünk! Az üzletekben a pénztárra várva szinte mindig, udvariasan megkérem azokat a vásárlókat, akik mögöttem nem tudják megítélni, hogy mennyi a min. 1,5 m, hogy mindkettőnk érdekében tartsa a távolságot. Sajnos a többség ezt rosszul kezeli, mint ahogy azt is, ha megkér valakit, hogy ez előírásoknak megfelelően viselje a maszkot.

Kirándulni nem a „legfelkapottabb” és zsúfolt helyekre járunk. A már felnőtt lányunkkal is leginkább a szabadban, kirándulások és séták során találkozunk, hogy vigyázzunk egymásra. A nagyszülőkkel – bámennyie is fájdalmas – szintén csökkentettük a találkozások számát, és más formában próbáljuk tartani a kapcsolatot. Igyekszünk rá figyelni, hogy a hosszabb idővel járó és nagyobb bevásárlásokat ne nekik kelljen végrehajtaniuk. (Persze nem zárhatjuk őket teljes karanténba, bármennyire is féltjük őket!) A barátainkkal telefonon, interneten tartjuk a kapcsolatot, és a korábbinál sokkal ritkábban, főként a szabadban találkozunk, külön-külön.

Péter minden reggel futva járt munkába

Az első hétből szinte semmi nincs meg…

Öt héttel ezelőtt kezdődött a „kálváriánk”. COVID-fertőzés következtében elvesztettük apósomat. Nem találkoztam vele a fertőzöttsége alatt. A feleségemet – aki viszont apósom otthonában ápolta őt és így természetszerűen találkozott vele – kétszer is tesztelték utána. Hála az égnek, negatív lett minden eredmény, pedig bizonyos tipikus tüneteket már akkor is produkált.

Apósom halála napján, mire hazaértem Budapestről, már lázas voltam, pedig induláskor és előző nap csak kis torokkaparásom volt, mint az elmúlt évben már többször is. (Munkámból fakadóan több mint féltucatszor teszteltek az elmúlt évben, mindig negatívan.) Rögtön jeleztem az orvosomnak, hogy lázas vagyok. A feleségemmel megszerveztük a lakáson belüli izolációmat. A négy kamaszkorú  gyerekünknek elmagyaráztuk, hogy ez mit jelent a gyakorlatban. Másnap kaptam időpontot a Sámsoni úton kialakított szűrőponton. Már a gyorstesztem is pozitív lett…

Öt hét volt, mire annyira úrrá lettem a víruson, hogy ismét munkába állhattam. Az első hétből szinte semmi sincs meg, mert lényegében lázálmokban gyötrődve „átaludtam” az egészet. Az első alkalommal még hazaküldtek az COVID-ambulanciáról – antibiotikummal és kezdődő tüdőgyulladással. Követtem az orvosi utasításokat, de egy hét múlva, amikor ismét bevitt a mentő a kórházba, már nem engedtek haza, mert a gyulladás már a tüdőm több mint 30%-át érintette. Hála a lórugásszerű kezelésnek, az oxigén-rásegítésnek, valamint a Kenézy egészségügyi dolgozói valóban áldozatos munkájának, egy hét múlva hazaengedtek. Nem voltam intenzíven és lélegeztető gépen, de így is nagyon megrázó volt, amit láttam és megéltem. Nem, nem a saját szenvedésem miatt – amit ennek ellenére sem kívánok még az ellenségemnek se –, mint inkább a betegtársaim állapota okán. Pedig életem bizonyos szakaszaiban nagyon sok emberi tragédiát és szenvedést láttam testközelből is!

Teljes körű letámadás

Mire hazamehettem a családomhoz, már mindenki beteg volt otthon. A lakáson belüli izolációm a jelek szerint nem volt eredményes. Amíg kórházban voltam, a feleségemet is bevitte a mentő a kórházba, de őt nem tartották bent. Neki is kezdődő tüdőgyulladást állapítottak meg. Otthon kezelte magát. Általánosságban már jól van, de sajnos ő is még messze van a betegsége előtti állapotától. A terhelhetősége a béka feneke alatt van. A gyerekeknél kb. egy hétig tartott a különösen nehéz időszak. Amikor a fiam már azért sem kel ki több napon keresztül az ágyból, hogy játsszon a számítógépen a haverjaival, akkor tényleg gáz van nála! Köszönet minden családtagunknak, barátunknak, akik ebben az időszakban bármely módon segítettek nekünk (bevásárlás, főtt étel vagy csak egy biztató telefonhívás stb.). Büszke vagyok a családomra, akik a teljes bezártságban kitartottak és egymást biztatva, segítve küzdötték le a testi és lelki nehézségeket. Külön köszönöm a feleségemnek, hogy még betegen is ápolt, amikor én alig voltam magamnál!

A kórház után még két hét kellett, mire a szakorvosok és a gyógyszerek minden „eredményemet” normalizálni tudták annyira, hogy ismét munkába állhassak. De ez még közel sem a teljes gyógyulás! Még legalább egy hónapig gondolnom se szabad a futásra. Sok szabadtéri séta légzőgyakorlatokkal és nagyon mértéktartó és lassan fokozott terhelésnövelés. Közben „kontrollhegyek”, különös tekintettel a szívemre, tüdőmre stb., stb. A kórházi hét alatt lement rólam mintegy 8-9 kg. (Hogy legyen valami öröm is az ürömben! ) Sajnos, főként az izomzatból, és nem a hájból. Idő lesz, mire visszanyerem a régi állóképességemet. De a legrosszabb az, amikor belegondolok: miként számolnék el a lelkiismeretemmel, ha az általam megfertőzöttek közül (családtagjaim, barátaim, kollégáim) valaki belehalt volna a fertőzésbe. Így is elnézésüket kell hogy kérjem, amiért én vagyok a megpróbáltatásaik okozója! A kontaktkutatás során a belázasodásomat megelőző két napban – tünetmentesen! – bizonyítottan legalább két kollégámat fertőztem meg, akiken erős formában ki is tört a betegség. (Egyikük szintén kórházba került.) Szerencsére már ők is jól vannak, de közel sem olyan jól, mint a fertőzés előtt.

Orosz rulett

A történetemet azért adtam közre, hogy akit még nem érintett meg ez az alattomos vírus, az is lássa: a fertőzésnél nem igazán számít, hogy ki milyen sportos életmódot folytat. Amikor valaki elkapja a fertőzést, még akkor is inkább orosz rulettnek tűnik a dolog, hogy kinél milyen súlyossággal folyik le a betegség. A saját környezetemben tapasztaltak alapján (empirikus alkat vagyok) az a véleményem, hogy leginkább a felépülésben van szerepe a test előzetes „felkészültségének”. A hadseregben mára már alapvető elvárás és értékké vált az egészséges és sportos életmód. Ennek ellenére a szolgálat során sokan fertőződtünk meg és sajnos még fogunk is. De a rendszabályok betartásának köszönhetően a működőképességünket mindeddig sikerült fenntartani a csoportosan végrehajtott feladataink mellett is, mert a terjedés sebességét kordában tudtuk tartani a folyamatosan aktualizált eljárásrenddel. A hatályos eljárásrend betartásával – személyes kontaktok számának csökkentése –100%-osan nem lehet megakadályozni a fertőzést, de nagymértékben lehet csökkenteni a valószínűségét és így a fertőzés terjedésének mértékét. Ennek belátásához semmi más nem kell, csak egy kis számtani ismeret. (Kevesebb találkozás és a védőeszközök és intézkedések betartása kisebb esély a fertőzésre.)

Vigyázzunk jobban embertársainkra, magunkra és szeretteinkre!

Sokat gondolkoztam rajta, hogy hol szedhettem össze a fertőzést. Akárhogy töröm a fejemet, ötletem sincs. Ma reggel is ezen gondolkoztam, amikor elindultam gyalog (sajnos még nem futva) a munkahelyemre. Útközben az egyik buszmegállóban (közterület, még ha a szabadban is!) 12 embert számoltam meg. Többük között nem volt 1,5 m sem. Hetükön nem volt, vagy nem „rendeletésszerűen” volt a maszk. Mi ennyire vagyunk fegyelmezettek! A pozitív példaként emlegetett országok (Új-Zéland, Ausztrália, Tajvan, Japán, Finnország, Kína stb.) többségében ilyen „kihágásért” nagyságrendekkel nagyobb büntetés jár, mint nálunk, de szerintem anélkül is sokkal fegyelmezettebben állnak az emberek a korlátozásokhoz és védelmi előírásokhoz, mint nálunk. Persze ezt elintézhetjük egy vállrándítással is, hogy mi ilyenek vagyunk. Vagy végre elgondolkozunk önzetlenül azon, hogy miként vigyázhatunk még jobban embertársainkra, ezáltal magunkra és szeretteinkre is.

Vigyázzunk jobban magunkra, embertársainkra!

L. P.

*

Péter posztja, mint kérdésemre elmondta, „iszonyatos hozzászólás-, email- és telefon-cunamit  indított el”. Nagyon sok „sorstárs” hívta/kereste meg a saját történetével, amihez képest – ahogy jellemezte – az ő története, történetük csak „kismiska”. „Elképesztő és nem egyszer szörnyű esetek és sorsok. Katonák, civilek, sportolók, megözvegyült férj kisbabákkal… És a jelek szerint az emberek szeretnék kibeszélni magukból ezt a negatív »élményt«. Mindenkin éreztem, ahogy szinte megkönnyebbül, amikor elmondta a saját/családja történetét! Biztos vagyok benne, hogy amint kicsit leül ez a harmadik hullám, fel fognak erősödni a post-COVID- szövődményekkel foglalkozó témák.”

K. Z.

midio.hu

A fotók illusztrációk: Pixabay, Facebook