Kedvenc történeteim azok, amelyekben az esélytelen kap esélyt, amikor azt hinnéd, nincsen ebben semmi érdekes, és mégis, éppen az a fontos dolog van benne, ami egyébként láthatatlan ezen a bolond bolygón.

A gyerekeim találtak egy kisfecskét. Mindig így kezdődik, mondhatni. Este nyolc, de a Nap még meleg, az ember lánya pedig már csak a vacsorával van elfoglalva, itt a Tisza-tónál, hogy megetesse három gyermekét az egész napos strandolás után, amikor meghallja azokat a jellegzetes, izgatott hangokat, és már tudja, hogy nincs menekvés: Nézd, anya! Egy kisfecske! Nem tud repülni!! Felnézek: a szemben lévő házon rengeteg fecskefészek van, biztos onnan került a földre a kismadár, és láthatóan nem tud repülni, viszont kényelmesen elhelyezkedik a nagyfiam kezében.

– Tartsuk meg, anya! Olyan cukiiii!

– Nem tartjuk meg, vadon élő állat – motyogom, és közben várom a Google-tól a választ, hogy hová lehetne elvinni.

Három helyet hívok fel, egyik sem vállalja; „telt ház van, már nem foglalkozunk madarakkal, de vigye el a hortobágyi madárkórházba, ott majd átveszik!”.

Az egy óra út. Sötétedik. Átgondolom.

Közben bemegyünk a házba, a kismadarat körbehordozzák a gyerekek, és szorgosan le is szedegeti a pókokat a falról.

– Látod, milyen hasznos, anya?

– Látom.

Végül elszunyókál a gyerekek kezében. Nem idegbeteg, az egyszer biztos. Ha reggelig marad, elpusztul, tudom jól, így hát nagy levegőt veszek, és indulunk Hortobágyra. Késő éjszaka érünk oda. A madárkórház egyetlen hosszú épület, körülötte játszótérrel, voltunk már itt látogatóban. Kint idősebb, szemüveges férfi vár, azt gondolom, minket, de aztán kiderül, hogy egy másik férfi érkezik velünk szinte egy időben egy áramütött gólyával. Le van takarva, de él, csak megsérült. A szakállas, mackós férfi, aki hozta, rögtön beszélni kezd a gyerekekhez a gólyákról. Fél füllel hallgatom, miközben az idősebb férfi felveszi az adatainkat. Mint kiderül, ő az orvos.

– Molnárfecsi, még fiatal – mondja barátságosan, és leír mindent, amit mondunk. – Jöjjenek.

Bevezet minket a kórházba. Émelyítő a szag, a hosszú folyosón mindkét oldalon átlátszó üvegfalak mögött, kórtermekben laknak a sérült madarak: gólyák, fecskék, ölyvek és egy rétihéja. Tudomást sem vesznek rólunk, és arra gondolok, az ő helyükben én sem tenném. A pici madarak dobozban, a nagyok anélkül, legtöbben bekötözve várják gyógyulásukat. Csend van, csak a lépteink kopognak.

– Szezon van – magyarázza az orvos.

– Mi a leggyakoribb ok, amiért ide kerülnek? – kérdezem.

– Áramütés, baleset – feleli.

– Nagy részük rendbejön?

– Igen.

Két fiatal lány a két asszisztens, akik ügyeletben vannak. Egyikük óvatosan elveszi az apró fecskét és megvizsgálja. Nyitogatja a szárnyát, egyiket, másikat, a madár türelmesen tűri.

– Röntgeneznünk kell – mondja.

Nagyon érdekel, hogy röntgeneznek egy magától nyugton maradni nem bíró, kétdekás madarat, de valahogy megoldják. Másodikra, mert elsőre nem sikerül. Már mutatják is nekünk a képet: ott tört el a szárnya, látjuk? Bólogatunk.

– Bekötjük – rendelkezik a doki, és erre is nagyon kíváncsi vagyok. Azután keresgélés veszi kezdetét, szakszavakat mondanak, milyen kötszer kellene, ami éppen nincs.

Nem tudunk segíteni, így csak állunk, amikor megszólal a mackós férfi, aki a gólyát hozta: „Gyertek, mutatok valamit.” Követjük az egyik kórterembe, ahol egy süncsaládot pillantunk meg. A gyerekek ujjonganak.

Visszatérünk a kisfecskéhez, a doki és az asszisztens még mindig a szárnya bekötésével bíbelődik.

Ekkor a másik fiatal asszisztens ér oda, sietve:

– Doktor úr, megjöttek a dán cserediákok!

Az órámra pillantok: este tizenegy van.

– Állatorvosnak tanulnak – magyarázza nekem a lány. – Most értek ide.

A mackós férfi ránéz, és látom, hogy ezt tátogja hangtalanul:

– A mókus megvan még?

– Elpusztult – tátogja vissza a lány.

Meghatódom. Sajnos a gyerekeim nem látnak ma mókust, de annyi baj legyen.

Elkészül a minikötés, nekilátnak dobozt keresni. Közben odaér a két külföldi egyetemista. Két srác. Fiatalok, energikusak, vidámak. Jöttek gyakorlatra.

Meglesz a doboz is, legkisebb gyermekem gondosan belehelyezi a kisfecskét.

– Jó, hogy behozták – mondja a doki. – Reggelre szomjan halt volna.

– Jöjjünk majd vissza érte? – kérdezem.

– Nem szükséges. Keresünk majd neki másik családot… Bármelyik család befogadja.

Ezzel is több nálunk egy icipici madár, gondolom, miközben folytatja:

– Egyébként innen két órányira van kifejezetten kismadarakra specializálódott kórház. Lehet, hogy átvisszük majd oda.

Kifelé menet még a kezünkbe nyom egy halom újságot és szórólapot a madarakról és a kórházról, majd nagyon megköszöni, hogy behoztuk a kismadarat. Pedig mi tartozunk hálával.

Utóirat: Két héttel később érdeklődtem telefonon a madárkórházban: a kis molnárfecske felépült, és sikerült beilleszkednie egy másik fecskecsaládba.

Ács Judit

Fotó: A szerző felvételei

midio.hu

 

Címkék: fecskék, Madárkórház, Szeretet