Utazás a múltba – a háború áldozataira emlékezünk

Utazás a múltba – a háború áldozataira emlékezünk

Január 12-én, vasárnap, a szentmisét követően emlékeznek a diósdiak a templomkerti emlékműnél a második világháború áldozataira, köztük az 1945 januárjában málenkij robotra elhurcoltakra. 

1945. január 6–10. között tragikus események helyszínévé vált Érd és térsége is. Miután a budapesti ostromgyűrű körbeérte a fővárost, szinte alig volt a környéken olyan község, ahonnan ne hurcolták volna el embereket kényszermunkára. Közel háromezer férfit és nőt, többségében polgári személyt gyűjtöttek össze és vittek el a volt Szovjetunió hadifogoly- és munkatáboraiba. Az áldozatok úgy tudták, hogy rövid ideig tartó, „kis munkára” mennek. Abban a hitben voltak, hogy hamarosan hazajöhetnek. 1945. január 9-én reggel indultak – gyalogosan, majd marhavagonokba zárva – végzetük felé Érdről a foglyok, köztük 103 diósdi lakos. A történészek szerint 600-700 ezer a magyar hadifoglyok és málenkij robotra elhurcoltak száma. Sokan nem élték túl a megpróbáltatásokat, és szeretteiktől elszakítva, valahol orosz földön alusszák örök álmukat. Rózsás János író, Gulag-túlélő soraival tisztelgünk emlékük előtt.

Rózsás János (1926–2012) 1940-től segédtisztviselő, jegyzőségi írnok, majd főmérnöki titkár volt. 1944 decemberében a Vörös Hadsereg letartóztatta. Az volt a vád ellene, hogy önként harcolt a Szovjetunió ellen magyar leventeként. 1944 és 1953 között a Gulag kényszermunkatáboraiban raboskodott. Két évet töltött Ukrajnában, majd éveket az észak-uráli Szolikamszk erdeiben. Az utolsó négy esztendőt Kazahsztánban dolgozta le, Karabas és Szpasszk után Ekibasztuz bányászvárosában; Alekszandr Szolzsenyicinnel, a későbbi Nobel-díjas orosz íróval ez utóbbi városban ismerkedett meg, három évet töltöttek együtt. Könyvei a rendszerváltozás előtt csak külföldön jelenhettek meg: Münchenben adták ki 1986-ban a Keserű ifjúság, 1987-ben az Éltető reménység című műveit. 1995-ben már Magyarországon jelent meg a Duszja nővér, 2000-ben a GULAG-lexikon és 2005-ben a Leventesors.

Rózsás, aki az életét János a kényszermunkatáborok történetének kutatására tette fel, 2002 tavaszán a Duna Televízió forgatócsoportjával felkereste azokat a városokat, helyszíneket, ahol rabságának első időszakát töltötte 1945-ben és 1946-ban. Az alábbi szemelvényeket az írónak az utazásról írt visszaemlékezéséből készítettük.

Rózsás János író, Gulag-túlélő

Az első munkatábor, ahová az odesszai börtönből egy tehervagon-szerelvényt megtöltő rabszállítmánnyal, hat napig tartó keserves utazás után megérkeztem 1945. április 16-án, Nyikolajevban volt. A pontos címére is emlékszem: Komszomolszkaja utca 5. E házszám mögött voltaképpen az utcafronton húzódó gyümölcsöskert takarásában épített nyolc, hosszúkás lakóbarakkból álló láger volt, ahonnan naponta szigorú fegyveres őrizet mellett vonultunk ki munkára. (…)

A gyaloghíd karfájának támaszkodva, mögöttem a Bug széles víztükrével és a gyártelep látványával, röviden visszaemlékeztem arra az 1945-ös tavaszra és nyárra, amikor az odesszai börtönből odaszállított, hamuszürke arcú, a nélkülözésektől meggyötört rabok tömege, hosszú gyalogutat megtéve a lágertől a munkahelyig, reggelenként elözönlötte a romokat, és primitív szerszámokkal, puszta kézzel esett neki a kövek, téglák kibontásához, saroglyára rakva hordta a kijelölt helyre, a térség megtisztítása végett.

Iszonyatosan nagy volt a halandóság, egyre-másra tünedeztek el a brigádtársak. A brigádvezetők pedig nyers parancsszavakkal nógatták az erőtlenül imbolygó embereket a magas norma teljesítésére. A lágerparancsnok azzal vigasztalta a panaszkodó rabokat, hogy ne szóljunk semmit: mi mindennap megkapjuk a nyomorúságos kenyérfejadagunkat, de a város lakói sokszor hétszámra sem látnak kenyeret! Egyek voltunk a szenvedésben az egész szovjet néppel. A bolsevista rendszer a jól szervezett állambiztonsági szerveivel alaposan feltárt és kegyetlenül megtorolt minden vélt bűnt, melyet vele szemben elkövettek vagy elkövethettek volna, de a lakosság szükségleteinek kielégítését nem tudta megszervezni. Sok magyar sorstársunktól búcsúztunk el örökre ezekben a hónapokban, akik nem bírták elviselni a testi-lelki gyötrelmeket. Idegen földben, a nyikolajevi rabtemetőben alusszák örök álmukat.

*

1945. augusztus 25-én felszámolták a nyikolajevi munkatábort, mert át kellett adnunk a helyet a hadifoglyoknak. A rabok többségét, vagy öt-hatszáz embert zárt alakzatban a hajókikötőbe kísérték. Ott várt ránk egy hatalmas uszály, melynek mély rekeszei gabonaszállításra voltak építve. Vaslépcső vezetett le az uszály gyomrába, ahol minden rekeszbe körülbelül százötven embert parancsoltak le, hihetetlen zsúfoltságban. Mint a cserebogarak a dobozban, úgy vergődtünk egymáshoz szorulva. Másfél napig tartott az út, melyet itt most nem ecsetelek, hiszen emlékirataimban bőven írok róla. A Bug torkolatából kihajózva a Dnyeper torkolatán hajóztunk fel Herszonig.

Másnap, augusztus 26-án délután érkeztünk meg. Először a város határán túli mezőgazdasági lágerbe kerültem. De aztán elfogytak a termények a földekről, hó lepett be mindent, és a sovány fejadag miatt 1946. február elején annyira legyengültem, hogy őrkísérettel a városi rabkórházba vezettek. Onnan három hónap múltán kiírtak, május 4-én a Herszon város keleti szélén lévő 31-es lágerbe irányítottak. Ott először szőlőgazdaságban, majd különböző Dnyeper-parti építkezéseknél dolgoztam brigádommal együtt. Szeptember 17-én soroltak be egy hatalmas rabszállítmányba, amikor végleg búcsút vettem nemcsak Herszontól, de Ukrajnától is, és messze Északra vetett a balsorsom.

*

Hol vagytok, régi bajtársak, akikkel itt dolgoztunk, és együtt ábrándoztunk amnesztiáról, hazatérésről? A börtönökből egyre töltötték fel a lágerünk létszámát, de közben alig múlt el hét, hogy ismeretlen úti céllal ne olvastak volna ki közülünk több-kevesebb embert. Nyár volt, sütött a nap, kellemesen fújt a szél a folyó felől, de Szibéria rémséges félelme megülte szívünket-lelkünket. Ez a balsejtelem be is következett, mert 1946 szeptemberében, mint már említettem, örökre búcsút vettünk a napsugaras Ukrajnától.

*

Beszálltunk a mikrobuszba, és elindultunk vissza Nyikolajeven keresztül Odeszszába, hogy majd másnap délután visszarepüljünk a múltból a jelenbe. Nyikolajevban beültünk egy feketére egy kis főutcai pavilon teraszára. Elgondolkozva néztem végig a macskakövekkel kirakott utcán. 1945-ben ezeken a köveken botladoztam társaim között munkába menet és onnan hazafelé vánszorogva – mezítláb. Mert az odesszai börtönben a rablók elvették a bakancsomat, és őszig, a dér beálltáig nem volt lábbelim. Esőben, sárban, tűző napsütésben mezítláb kapkodtam a lábaimat, véresre sértve az éles köveken.

*

Amikor 1953 decemberében hazaérkeztem, és az első, édesanyám főzte ebédhez ülhettem, a megszokás hatalma kellemetlen helyzetbe sodort. A lágerekben rengeteg volt a bolha, és mivel az állítólag fél a víztől, a barakkok padlóját szorgalmasan locsolták vízzel. A lakóterem sarkában állt egy hordó víz, pléhbögrével. Abból ittunk mindannyian, ha megszomjaztunk. És ha már locsolják a padlót, a maradékot mindig végiglöttyintettük. Halál a bolhákra! Nos, amikor odahaza ebédeltem a konyhában, és ittam a pohárból, s a maradékot végigloccsantottam a kövezeten, édesanyám megkérdezte: mi volt ez, édes fiam? Zavarba jöttem, és el kellett mondanom, hogy honnét ez az önkéntelen kézmozdulat. De megígértem, hogy soha többé nem teszek ilyet!

*

A diósdiak a templomkerti emlékműnél hajtanak fejet az áldozatok előtt

Hazaérkezésem után hamarosan vidékre kellett mennem. És miközben két falu között bandukoltam az országúton kora reggel – az egyik helység házai már nem, a következőé még nem látszottak –, arra eszméltem, hogy egyedül vagyok széles e határban – és szabad! Nincs mögöttem őr kibiztosított géppisztollyal, pedig kilenc éven át anélkül egy lépést sem tehettem. És rádöbbentem: ha akarom, felemelhetem a fejemet és körülnézhetek, nem kell hátratenni a kezemet. Sőt, ha akarom, meg is állhatok, de vissza is fordulhatok. Mindezt megtettem, forgolódtam az úton. Ha valaki messziről látott volna, talán azt hiszi, megbolondultam, pedig csak a szabadságot ízlelgettem, élveztem…

midio.hu

 

Forrás: Rózsás János: Utazás a múltba

Fotók: archív