Immár sokadik éve nálunk október végének, november elejének visszatérő hétvégi programja a dió- és „diófalevél-szüret”. Nem volt ez másként az idén sem. Ideköltözésünkkor ültettük a diófát; idétlen, botszerű husáng volt 1986-ban, ma méretes törzsű, tekintélyes éke az udvarnak. Van gond vele, nem mondom, de a tikkasztó nyári napokon természetes klímakészülékként temperálja a lakást. A teraszon sorakoznak a terméssel teli zsákok, mintegy 12. Kicsit lejjebb sorjáznak a diólevéllel tömöttek, ebből kicsit több, mintegy 15 van – és még nem hullott le minden elsárgult, megbarnult levél.

A dióról, a diófáról pró és kontra véleményekkel egyaránt találkozhatunk. Bányai Petra egyik írásában a karácsony kapcsán így ír: „Nemrég még én voltam gyerek, hallgattam nagypapa vasárnapi ebédhez járó, »az egyszeri ember…« kezdetű történeteit. Karácsonykor körbeültük nagymama súlyos ebédlőasztalát, téli almát pucoltunk, diót törtünk, s közben ráérősen beszélgettünk a cserépkályhával fűtött szobában. Akkor még nem tudtam, hogy életre szóló élmény részese vagyok. Ma, a multik által kínált narancsok és banánok korában azt sem tudjuk, milyen a téli alma. Vagy például gondoltak-e már arra, hogy a dió bele az agytekervényekre hasonlít? Milyen bölcs lehet egy dió, hát még a vén diófa a kertben! Régi emlékek őrzője, akárcsak nálunk a mostani karácsony. Idén találkozik először a karácsonyfa alatt a három generáció. A napokban hozzánk költöző szüleim, a férjem és én, valamint három gyermekünk. Hol vannak már a nagyszüleim, a téli alma, a nagypapa színes-szagos meséi?  Nagymama »sezlonya« négy éve elárvult, nagypapa pedig már húsz éve nem él. Dehogynem él! Az emlékeimben, az almában, a dióban, a csabai kolbász és brindzás haluska ízében, s talán a gyermekeim mosolyában, amivel egyszer majd továbbadják saját utódjaiknak a szeretetet, amit ünnepelünk karácsony éjjelén…”

Majoros Sándor Hazatérés című elbeszélésében gyökeresen más hatást tulajdonít a diónak, a diófának. (Itt jegyzem meg: az írás a Honvédelmi Minisztérium irodalmi pályázatának díjazott írásaiból összeállított antológiában jelent meg 2007-ben, a Zrínyi Kiadó gondozásában. A kötet anyagát kollégám, Eszes Máté válogatta, magam kiadói szerkesztőként gondoztam a könyvet, s én választottam Majoros Sándornak a délszláv háborúról szóló megrázó írását az antológia címéül.)

„Apám halálát a diófa okozta. Átkozott növény ez, állandóan ott settenkedik körülötte a kaszás, nem csoda, hogy még a legyek is menekülnek tőle. Aki gyerekkorában diólevélből csavart szivarral próbálkozik, olyan megrázó élményben lesz része, hogy egyszer mindenkorra elmegy a kedve a cigarettától. A diófadeszkát nem rágja meg a szú, nem mállasztja szét a rothadás. Ha létezne ilyen mérőműszer, biztosan kimutatná a diófából fakadó káros sugárzásokat. (…) Elég csak rápillantani a termésére, erre a levágott fejre emlékeztető kicsi golyóra, amelyet betörve agyvelőre emlékeztető terméshez jutunk. Aki lehajol, hogy felvegye ezt a termést, olyan kincs felé gebeszkedik, amely értéke túlvilági valutában van feltüntetve…”

Így vagy úgy, a diófánk közel 35 éve az életünk része, hullatja termését – és nem kevés levelét. Mi pedig szedjük, zsákoljuk; ez az élet rendje. Az idei leveleszsákokat ma vitték el a „zöldkukások”. Vajon hány évig hullatja még termését és leveleit a terebélyes fa? Vajon – és a kérdés a mellbevágó napihírek tükrében közel sem teoretikus! – lesz-e, illetve meddig lesz módunk az immár több évtizedes körforgásban közreműködni?

 K. Z.

midio.hu