„Diósdi lokálpatrióták” sorozatunkban azokat a személyiségeket mutatjuk be olvasóinknak, akik munkájukkal, közéleti szerepvállalásukkal hozzájárultak/hozzájárulnak településünk fejlődéséhez, az itt élők boldogulásához. A községünk díszpolgárával, Natta Ferenccel és feleségével készült interjú 2000-ben, az Élni és vállalkozni Diósdon című kötetben jelent meg. Sajnos már egyikőjük sincs közöttünk.

Az ezredforduló közeledtével mind gyakrabban készítünk számvetést a mögöttünk levő évszázadról. Településünk múltjáról a velünk élő idősebb nemzedék tagjai tudnak hiteles krónikát adni. Natta Ferenccel, községünk díszpolgárával és feleségével, Annuska nénivel készült beszélgetésből nemcsak egy diósdi család küzdelmes élete rajzolódik ki, hanem sajátos képet kapunk községünk elmúlt évtizedeiről is. (Feri bácsi sajnos nem érte meg az interjú könyvben való megjelenését, 1999 karácsonyán végleg eltávozott közünk.)

Annuska néni:
‒ Az én apám diósdi, az édesanyám törökbálinti születésű volt. Diósdon egy cselédházban laktunk, közös konyhával, nyitott tűzhellyel, melyen cserépedényekben főzött az ott lakó hét család. Ezt a házat annak idején Kaszárnyának hívták. Édesapám az uraságnál dolgozott. Én 1913-ban születtem. Apám ’15-ben bevonult katonának, hárman maradtunk otthon gyerekek. 1917-ben a nádfedeles cselédház egyik lakója, akit Tormásinak hívtak, italozás után felment a szénával teli padlásra. Pipára gyújtott, majd elaludt; egy pillanat alatt leégett az otthonunk. Anyám felkapott engem és kiszaladt a lángokból álló épületből. Két nagyobb testvérem rémülten ült a középső utca sarkán levő pékség lépcsőin. Ez idő tájt Diósd három utcából állt: első, középső és hátsó utcából. A falu felső részén pincék, pincelakások voltak.

Annuska néni emlékezik és mesél…

‒ Hova kerültek miután leégett az otthonuk?

‒ Özvegy keresztanyám házába, ott húzódtunk meg. Apám közben ’19-ben vagy ’20-ban hazajött. Mindig mesélte, hogy az a galíciai paraszt, akinél elszállásolták, nagyon győzködte, hogy maradjon, ne menjen haza Magyarországra.

‒ Hogyan éltek az édesapja visszatérte után?

‒ Nagyon nehezen. Apám templomgazda volt. A ’20-as években a Röszler, majd Paár plébánost szolgálta. Hol kapott egy pár fillért, hol nem; nagyon szegény volt a falu. Akkortájt, ha valaki meghalt, figyeltük a harangszót, abból tudtuk meg, hogy nő vagy férfi az illető. Ha férfi halt meg, hármat harangoztak, ha nő, akkor kettőt, és ha gyerek, akkor egyet.

‒ Úgy tudom, Diósd egykoron színtiszta sváb község volt.

‒ Az anyám egy szót nem tudott magyarul. A környező községek sváb lakosságának némileg különbözött a ruházata. A budaörsieknél rövidebb volt a bő szoknya, a törökbálintiaknál pedig hosszabb. A régi időkben szigorú szabályok voltak; ez ma már a múlté. Minden reggel fél 8-kor volt a mise. Mi, gyerekek szépen sorban álltunk, és átmentünk a tanító nénivel a templomba. A tanulás csak ezután kezdődött. Kijártam a 6 osztályt, utána még két évig lehetett a szombati napokon iskolába járni, de ez nem volt kötelező. Aztán elkezdődött az én cselédéletem. Iskola után dadáskodtam, kisgyerekekre vigyáztam.

Feri bácsi:
‒ Ez időben a községben rengeteg liba volt. A jelenlegi orvosi rendelő és a kisiskola helyén dióskert volt. Senki sem mert a fához nyúlni, pedig mi, gyerekek ott játszottunk. Amikor beérett a dió, akkor árverezték a termést. Amit megvettem, az volt az enyém, a bevétel a községé lett. A feleségem mint iskolás lány, hogy segítsen szüleinek, elszegődött cselédnek…

Feri bácsi az interjú készítésekor otthonukban

Annuska néni:
‒ Akihez dolgozni mentem, cipész volt, csinált nekem egy magas szárú cipőt, majd elvitt Téténybe és varratott nekem egy nagyon szép ruhát. Egy alkalommal libákat őriztem. Összekavarodtak más jószágaival, közülük egy elveszett. Borzalmasan összeszidott ezért a gazda. A libahistória miatt nagyon féltem és sokat sírtam. Nem akartam ott maradni náluk. Erre képesek voltak a cipőt és a ruhát is visszavenni tőlem. Ezután kerültem cselédnek Kelenföldre, egy pékségbe. Bizony, mikor láttam a diósdiakat leszállni a vonatról, hát a szememből kijöttek a könnyek… Három hónapig szolgáltam, rendesen fizettek érte. Huszonöt pengőt kaptam, ami annak idején elég szép pénz volt, de valahogy nem bírtam; amikor odakerültem, lehettem vagy 15 éves. Sírva mentem haza, amire azt mondta az anyám: hát, ha nem akarsz, nem lehet erőltetni téged.

‒ Feri bácsi, meséljen a családjáról!

‒ Nagy család volt a miénk, nyolcan voltunk testvérek. Az apám meghalt az I. világháborúban, egyedül maradt anyám a gyerekekkel. Egy szerencsénk volt, hogy rendelkeztünk két tehénnel, s akkor ebből megélt egy család. Az anyám örökségéből volt földünk, szőlőnk, barackosunk. Én minden áldott nap a Nagytétényből induló HÉV-vel tejet vittem a Gellért Szállóba. Ekkor 7‒8 éves lehettem. Egy liter tejért abban az időben egy kenyeret lehetett kapni. Később inasnak mentem Diósdon, a Wittinger cipészhez, aki híres, világot látott mester volt. Három év eltelte után, Bicskén egy számomra ismeretlen mester előtt kellett vizsgáznom, ott kaptam meg az Ipartestülettől a segédlevelemet. Még ma is megvan az a cipő, amit 1936-ban készítettem a feleségemnek. Ma már ilyen lábbelit nem lehet látni. A Dorogi Gumigyárba 1931-ben mentem dolgozni.

1933-ban bevonultam katonának, Győrben voltam kiképzésen. A határon, Mosonszentjánoson szolgáltam. A leszerelésem után majd egy évig nem tudtam munkát találni a szakmámban.

‒ Annuska néni, hogyan ismerkedtek meg, és hogyan kezdték a közös életüket?

‒ Az udvarlás hosszú volt, akkor nem úgy volt, mint ma. Feri legalább öt évet udvarolt. Én Pesten szolgáltam, kéthetente eljött hozzám. Jegyben jártunk ’33 óta, mielőtt elment katonának, eljegyzett. 1935 áprilisában esküdtünk. Elkezdtünk építkezni, majd az elkészült lakást bérbe adtuk a segédjegyzőnek. Időközben a férjem a Kerepesi úton lévő Gumigyárban talált munkát magának. Nagyon fárasztó volt két órát oda, kettőt vissza kerékpárral megtenni. Ezért vállaltuk a házfelügyelőséget Óbudán a Szőlő utca és a Selmeczi utca sarkán lévő lakóházban.

Fiatal párként egy rokon kislánnyal, Natta Gabriellával

‒ Miként élték meg a II. világháborút?

Feri bácsi:
‒ 1942 karácsonyán kerültem Oroszországba, akkor kezdték leváltani a háromgyerekes családapákat. Szíjgyártóként osztottak be feladatra. A háború vége Szlovákiában ért. Szerencsém volt, mivel beszéltem németül, jó kapcsolatban voltam a helybéliekkel. A segítségükkel sikerült a Vöröskereszttől megfelelő papírokhoz jutnom, és végül haza tudtam kerülni.

Annuska néni:
‒ Én a háborút egyedül éltem meg, Feri több mint két évig katona volt. A mi utcánk, a Szőlő utca 23 napig volt ostrom alatt. Emlékszem, 1944. december 30-án felmentem az emeletre, mert csöpögött a víz a csapból és el akartam zárni. Egyszer csak egy nagy durranás hallatszott. Hirtelen nappali világosság lett a lakásban. Vissza akartam szaladni a pincébe, ám ekkor egy újabb akna csapódott be. Mikor már majdnem a pincelejáratnál voltam, robbant a harmadik, s a légnyomás elkapott engem. Megsérültem, a kezem tele volt szilánkkal, combomba kaptam egy repeszt. Szerencsémre az óvóhelyen volt egy orvos, aki az elfertőződött sebemet naponta kezelte. Ha ő nincs, ma nincsen lábam.

Szintén rokon gyerekekkel, Natta Jenővel és Gabriellával

‒ A háború vége nemcsak a szabadságot jelentette önöknek, 1946-ban családi örömök elé néztek.

Annuska néni:
‒ Tizenkettedik évre megszületett Anti, már nem számítottunk rá. Fontolgattuk, hogy magunkhoz fogadunk egy gyermeket, amikor megszánt minket a Jósiten. Cserevilág volt abban az időben, Feri Sárszentlőrincre ment dolgozni, és kapott egy kis babot, lisztet meg ilyesmit. Hozott tyúkot, tojást, tejfölt is. Második fiam, Ferkó 1951-ben született.

Közel 80 éve készült a fotó (Annuska, Gabika és Jenő)

Feri bácsi:
‒ Első fiam megszületése után munka is került újra. A nagytétényi Gumigyár beolvadt a Rúggyantagyárba. Az egykori főnököm is idekerült Téténybe, hamarosan megtett művezetőnek. Erről a munkahelyről mentem nyugdíjba. 1950-ben javasoltak tanácstagnak. Huszonöt évig egyfolytában tevékenykedtem e tisztségben. Lázár Györgytől vettem át kitüntetést a negyedszázados tanácstagi munkámért. 1962-től 1990-ig ‒ megszűnéséig ‒ a Hazafias Népfront helyi elnöki tisztjét is betöltöttem. A Gazdakör 1959-ben alakult meg. Itt működött az első televízió Diósdon. Esténként egy forintot kellett fizetni a tévénézésért. Jöttek is az emberek szép számmal, a legtöbben iparosok. A Gazdakör szerda este, szombaton meg vasárnap volt nyitva. A feleségem is ott dolgozott, innen került nyugdíjba.

Házuk teraszán

‒ Feri bácsi, mint díszpolgár, ma is részt vesz a testületi üléseken. A régi tanácstagi rendszer vagy a mostani képviselői szisztéma a hatékonyabb?

‒ Lehet, hogy annak is voltak hibái, de véleményem szerint a körzeti tanácstagi rendszer jobb volt. Mindenki tudta, hogy ki az ő tanácstagja. Jelenleg nem tudják, ki a körzetük képviselője. Most 11 képviselő van, és mindegyik mindenkit képvisel. (A jövő évi önkormányzati választásokat követően ez megváltozik, bővebben cikkünkben – a szerk.) Korábban, amikor az útalapot csináltuk az utcában, az ott lakók együtt dolgoztak; próbálná valaki ezt ma megszervezni. Az emberek közömbösebbek lettek, akkor talán jobban örültek a közösen végzett munka eredményének.

Feri bácsi Diósd díszpolgára

Annuska néni:
‒ Nagyot változott, szépült a község. Ugyanakkor vannak tulajdonosok, akik úgy gondolják, hogy a kapun kívüli rész nem tartozik a házukhoz. Ezen nagyon csodálkozom. Sokan elnézik, hogy a falak tövében virít a gaz.

‒ Véleményük szerint most, az ezredforduló küszöbén milyen irányban kellene a településnek változnia?

Feri bácsi:
‒ A szélesebb nyilvánosság előtt kéne megbeszélni közös dolgainkat. Jobban kommunikálva, egységesebb akarattal kell a terveket végrehajtani. Nagyon fontosnak tartom, hogy merjük őszintén megmondani a véleményünket. Ugyancsak lényegesnek tartom, hogy minél több társadalmi, polgári egyesület működjön községünkben.

‒ Mit kíván a diósdiaknak az új évezredre?

‒ Mindenkinek azt kívánom, hogy olyan boldog legyen, mint mi vagyunk nyugdíjaskorunkban. Ilyen életről még álmodni sem mertünk. Egy agyagos présházban kezdtük az életet. A közelmúltban tartottuk a 64. házassági évfordulónkat. Nagy öröm számunkra, hogy szeretetben élünk, mindkét fiunktól, a menyünktől és unokáinktól a legnagyobb tiszteletet kapjuk.

Kiss Zoltán

A fekete-fehér fotókat köszönjük Natta Jánosnak, Feri bácsi és Annuska néni keresztfiának, Diósd Fotótörténeti Archívuma gondozójának.

Kiemelt kép: Annuska néni és Feri bácsi házuk kerítése előtt a Bajcsy-Zsilinszky utcában

Címkék: Diósd