Mohai V. Lajos József Attila-díjas író, esszéista újabb írással jelentkezik a midio.hu-n. (Korábban itt és itt olvashattunk tőle portálunkon.) A most közölt esszét a Tintaceruza a sörösládában című friss, ez év decemberében, a Prae Kiadó gondozásában megjelent kötetéből választotta nekünk. Jelenleg egyébként A kanizsai Hidegház című nagyprózáján dolgozik, mely Az emlékezés melankóliája című, 2010-ben megjelent prózakötete folytatása lesz. Írói célja ­– mint kérdésünkre elmondta – továbbra is, hogy „az emlékezést mint narratív folyamatot, az eltűnt idő pillangóját lepkehálóba fogja”.

1.

Andris barátomnak meséltem róla először, a cseh irodalom melegszívű szerelmesének egy krúdys hangulatú kisvendéglőben, ahová akkor jártunk előszeretettel, amikor levertnek éreztük magunkat az életben.

Álmos délután volt, alaposan benne jártunk már a januárban, ólomszürke és hideg vett körül bennünket, bárhol kerestük is a menedéket, rossz hangulatunkat nem oldotta semmi. Aztán anélkül, hogy összebeszéltünk volna, a Tabáni Kakasban kötöttünk ki, ott, ahol az Attila út a Gellérthegy felől először szorul be két házsor közé. A konyha jó volt, a nyolcvanas évek derekán ezt még kevés vendéglőről mondhattuk el; kijevi pulykamellet rendeltünk eredeti cseh címkés pilsenivel, és úgyszólván attól a pillanattól kezdve, hogy fölakasztottuk a kabátunkat, egy piros kalapos nőt néztünk; előbb csak lopva, az asztal lapjáról fölpillantva, aztán már fikszírozva, folyamatosan.

Féloldalasan ült az ablak melletti asztalsor végén, a feketére pácolt csapszék tőszomszédságában álló asztalnál. Egyedül volt, a szomszédos szék támlájára vetette a kardigánját. Azon a napon mintha ő is kiszolgáltatta volna a lelkét az időjárásnak, a felhőket nézte hosszan, ahogy áthúznak a tabáni lankákon, majd eltűnnek a Gellérthegy utca két-háromemeletes társasházai fölött, amelyek úgy gubbasztottak a Várheggyel szemben, ahogy Prágában a Hradzsin körül az arisztokraták egykori fényes palotái.

Nehéz megmondani, mi keltette föl a kíváncsiságunkat iránta; az étteremben, ha nem ültek is minden asztalnál, sokan voltak. Nők és férfiak vegyesen, néhány diák a közeli gimnáziumból, pár elkésett, zsörtölődő nyugdíjas, akik napi kosztra fizettek elő. A fiatalok zajongtak, jelenlétük fölizzította körülöttük a levegőt. Az éttermet a szokásos moraj töltötte be, otthonosan és puhán.

„Hasonló asszonyokat csakis Prágában lehet látni” – mondtam.

„A Vodičková utcai Varieté éttermében”– fűzte hozzá a barátom.

Talán a foszló kora délutáni égbolt tette, talán valami akkor előttünk sem föltáruló érzés, talán csak az, hogy fogódzókat kerestünk ehhez a szerdai naphoz, és egy közös prágai utazás sokat sejtető emlékképe kezdett derengeni bennünk.

Igen, ettől az asszonytól ott, az ablak mellől néhány közösen eltöltött nap emlékét kaptuk vissza a Kampa fátyolos fényeivel.

1984 októberében barátom és a felesége egy hétvégén meglátogatott Prágában. Én jobbára addig csak ide-oda lopakodtam a középkorias hangulatokat idéző belső városi részeken, és olyan valószínűtlennek éreztem kezdetben az egész ottlétemet, hogy érkezésük nem is történhetett volna jobbkor. Azután, hogy berendezkedtek kicsinyke fészkükben valahol Kafka szülőházának a tőszomszédságában, annak a Prágának a kellős közepén, ahová jönni akartak, fáradhatatlanul róni kezdtük az utcákat. Emlékezetembe véstem a rakpartok látványát, a büszkén magasodó várat, a zegzugos utcákat, ahol térképpel a kezünkben sétálgattunk, idézgetve a cseh írókat, Jan Nerudát vagy Bohumil Hrabalt. Nem ártott azért az elővigyázatosság hosszú sétáinkon, amelyekkel Prága szépséges hangulataira bíztuk magunkat, mert a Kampa elvarázsolt szigetecskéjén a vadgesztenyék kemény páncélja lyuggatta az alkonyi csöndet, és többször megbotlottunk az úton. Szemben a magas épületek méltóságos füzére hullámzott, elkápráztatva a szemünket. A sörözők is, amelyekbe lépten-nyomon belebotlottunk az Óvárosban és a kisoldalon, nem kevésbé; sohasem igyekeztük lebeszélni egymást, hogy betérjünk egy-egy korsóra valahová, és álmélkodjuk a csehek szilaj jókedvén. Erőteljesen hozzájárultunk azokban a napokban az amúgy is magas sörfogyasztás szintjének emeléséhez. Így kerülhettünk a Vodičková utcai Varieté étterembe is, már visszafelé a folyótól, valahol a Vencel tér közelében, mielőtt az éhség és a sör levert volna a lábunkról.

Talán már vacsoraidő lehetett. Az biztos, hogy terített asztalok fogadtak, és az is biztos, hogy erősen sötétedett; nem maradt más hátra, mint hogy helyet foglaljunk a hangulatos, fűtött helyiségben. Rajtunk kívül vendégnek nyoma sem volt még. Egy kis lélekmelegítő kóstolgatásával kezdtük, talán az Öreg Vadász nevű konyakszerű párlattal. A pincér rugalmas mozdulatokkal szolgált ki, borjú bécsit rendeltünk, hozzá csapolt Staroprament; akkoriban mindkettő nagy újság volt nekünk; „mennyi kincset rejteget egy prágai étterem” – mondta Andris, és elégedetten egymáshoz dörzsölte a tenyerét. Beszélgetni kezdtünk, aztán épp annyi idő után, hogy ne kezdjünk el türelmetlenkedni, ott illatoztak előttünk a fejedelmi étkek.

Lassan gyűlni kezdett az étterem közönsége is; néhány férfi fizimiskája olyan volt, amilyeneket a cseh filmekben lehetett látni. Ez otthonos érzetet keltett. Akkoriban ment a Kórház a város szélén című sorozat, amelyet élénk figyelem övezett Magyarországon. Én is rendszerint megnéztem a keddi folytatásokat, sőt másnap, a közös kiadói munkanapon szóba is hoztuk Andrissal az előző esti epizódot.

A Vodičková utcai Varieté étterem nem látszott valami puccos helynek, és ez kedvünkre való volt. Mindjárt, ahogy letelepedtünk az asztalunkhoz, megfogott a terem szokatlan, inkább kisvendéglőre, mint fényes lokálra emlékeztető atmoszférája; pedig hát mégiscsak egy varieté éttermében ücsörögtünk Prága szívében. Ki hitte volna? Aztán ahogy kezdték körbeülni az asztalokat, egyre mozgalmasabb élet költözött a falak közé.

Az ember mindig belebotlik valami megírnivalóba, vagy ha nem, hát keres magának. Ezért figyelmesebb másnál, mindenesetre ezzel áltatja magát. Próbál olvasni az idegen tekintetekből, és nem pironkodik, ha ezért tapintatlannak tartják. Az a nő hatalmas karimájú, piros kalapot viselt, és a kalaptól az asztalnál sem vált meg. Különösen imponálónak éreztem, ahogy féloldalra billentette. Talán Andris is; mindenesetre, hogy ki-ki beavassa a másikat a saját érzékenységébe, amellyel a benyomásait elraktározza, alkalomadtán, főleg fehér asztal mellett, kitártuk egymás előtt ennek a régvolt utazásnak a kapuját, s mindezt az élmény utólagos patinájával vontuk be. A kellemes emlékek csábítottak, mint a jó irodalom. Szakmai ártalom ez, és oly sokféle kiágazása van, hogy követni is nehéz. A fontos eseményektől sohasem akarunk végleg búcsút venni, ezért a részleteket minduntalan kiszínezzük, újraéljük, hogy tovább maradjanak velünk.

2.

Mindig élvezettel töltött el, ha Prágáról kezdtem mesélni, ha azokra a hetekre terelődött a szó. Andris jó beszélgetőtárs volt, sosem hagyott cserben, nem unta el a monológjaimat. Néha becsukta a szemét, úgy követte a helyszíneket, hiszen Prágát úgy ismerte, mint a tenyerét. Ez nekem is önbizalmat kölcsönzött. Olykor közbeszúrt egy-egy szűkszavú megjegyzést, vagy kiigazított néhány pontatlanságot, esetleg hamiskásan elmosolyodott, és figyelmeztetett, hogy ezt vagy azt az epizódot múltkor másképp meséltem el. De nem szaporította fölöslegesen a szót, mert a lelke mélyén tudta, hogy én is író vagyok, és a szolidaritás erős tulajdonsága volt a személyiségének…

Andrissal szerkesztettük egy cseh prózaválogatásba a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, amelyet Zádor András fordított. Emlékszem: 1984. október tizedikén, szerdán Zádorékhoz igyekeztem. A műfordítás az a művészi tevékenység, amelyért nem lehetünk eléggé hálásak, kiváltképp Kelet-Közép-Európában nem. Lemondást követel az embertől, és türelmet, természetes arányérzéket és ízlést; ez persze előfeltétele minden irodalmi munkának, a legapróbbnak is. Csakhogy itt másról is szó van. Szolgálatot, a szolgálat bennünk lévő képességét felszínre hozni, életünk szabad vegyértékeit fölhasználva megmutatni a körülöttünk élő világ szomorúságát és örömét, ami mégiscsak a művészetből, az irodalomból árad felénk a legőszintébben – ezt jelenti a fordítás.

Margitka és Bandi bácsi mögött hosszú évtizedek műfordítói munkája állt. Sok általuk fordított szöveget másként el se tudnék képzelni magyarul, csak az ő érzékenységükön keresztül. Ez elfogultság, belátom. De műfordítói szemléletük kötetlensége megfogott: Prágában éltek, két nagy írásos kultúra tradíciójára építhették föl műveltségüket, s ez segített az érzékenység tisztább hangjait is megtalálni; a cseh és a magyar irodalom szerves ismerete van meg bennük – konfliktus nélkül. Később, bzovái meghívásukkor, falusi házukban szóba kerülnek sorsuk megsűrűsödött pillanatai: nehéz döntések túlfűtött időszakai, olyan életszakaszok, amikor puszta létüket fenyegette megsemmisülés a háború alatt. Ez az alapélmény is közrejátszott annak a barátságnak a szövődésében, amely Ota Pavelhez fűzte őket. Bzová kiválasztása is tartalmaz paveli sugallatot, Berounkával, a Felderítőhöz címzett fogadóval, amely az élet nyers töredékessége fölé emelt hidat a cseh író világképében. Pavelt kitörülhetetlenül őrzi emlékezetük; egy autóúttal fölkerestük a fiatalon meghalt író szívének kedves helyszíneket, s Zádorék közben életrajzi elbeszéléseinek világából is átszűrt képekkel, utalásokkal tették plasztikusabbá számomra szívós alakját, szellemi erejét, amelyet olyan megmagyarázhatatlanul aknázott alá a halál.

Prágába minden évben kijuthatott az ember piros útlevéllel, olcsó volt a repülőjegy, kétezer-nyolcszáz forint, akárcsak bármelyik honfitársamnak, nekem is telt rá, hogy megigyak évente egy korsó sört a Kisoldalon, és elnézelődjek a Lőportorony fenséges tövében.

Andris imádta Prágát, tudtommal, amikor csak tehette, elutazott oda. Jó volt ott lenni vele. Nem esik nehezemre ma sem fölidézni azt a pillanatot, amikor ballagtunk az esteledő utca medrében a Nemzeti Színháznál; a közeli lakások ablakaiban mintha tüzek gyulladtak volna egymás után az alkonyati fényben. A lehúzott redőnyök pedig csukott szemhéjakként simultak a házak homlokzatára. Az utca túloldalán, a legmagasabbra nyúló ágak között résnyi kis ég, egy örökkévalóság tenyérnyi darabja látszott…

Mohai V. Lajos

midio.hu

Fotó: Facebook

 

 

Címkék: Mohai V. Lajos, Prága, sör, Tabák András