A hazánkat is sújtó koronavírus-járvány miatt sokáig kérdéses volt, lesz-e az idén érettségi vizsga, ha igen, milyen körülmények között, feltételek mellett. Hasonló eset már előfordult az oktatás történetében, igaz, nem békeidőben, hanem az első világháború éveiben.
Az első világháború csatái hatalmas véráldozatot követeltek, mind több katonára volt szükség, mindent a háborúnak és a remélt győzelemnek rendeltek alá, hadban álló országban ez természetes. A háború egyre nagyobb áldozatokat követelt a hátországtól, beleértve az oktatási intézményeket is. Kevesebben tanítottak, a tanárok felét behívták – ne felejtsük, hogy ekkor még nagyon kevés volt a női tanerő, főleg férfiak tanítottak –, a megmaradtakra több óra jutott, ezenkívül nem iskolai feladatokkal (pl. élelmiszerjegyek kiosztása) terhelték őket. Az iskolaépületeket gyakran igénybe vette a katonaság elszállásolás vagy kórház céljára. Az osztályokat anyaghiány miatt gyengébben fűtötték és világították, továbbá bevezették a délutáni tanítást is. Rövidebb lett a tanév, csak októbertől májusig tartott, és az órákat is megkurtították. „Redukálni kell a tananyagot a legszükségesebbre” – írta a Tanító című lap 1914 szeptemberében, de hozzátette: „Ima, lelkesítő, hazafias dal éneklése naponta legyen”. Tervek születtek arra, hogy „ellenséges nyelvek”, így az angol és francia tanítása helyett a bolgár és török szövetséges nyelvét oktassák.
Kalocsai gimnazisták
A behívások miatt megfogyatkozott tantestületek nehezen bírtak az összevont, nagy létszámú osztályokkal. A fegyelem meglazult, a bevonult apák és a pótlásukra munkába járó anyák nem tudták ellenőrizni gyermekeik szabadidejét. Mindez az iskolai oktatás színvonalának érezhető csökkenéséhez vezetett, ami a háború második-harmadik évében már nyilvánvaló és letagadhatatlan volt. Megnyilvánult ez abban a szomorú tényben, hogy az enyhülő számonkérések ellenére ugrásszerűen megnőtt a bukások aránya, a külvárosokban például a háború előttinek a duplájára. Középiskolákban rontotta a helyzetet, hogy a veszteségek növekedésével, az „emberanyag” fogyatkozásával párhuzamosan szükségessé vált a 17-18 éves diákok behívása.
Kimutatás egy 1915-ben megtartott érettségi vizsgáról
Az iskolák megpróbáltak segíteni a frontra menő diákjaiknak. Eleinte csak korábbi időpontban, külön levizsgáztatták őket, beleértve az érettségit is, később a már bevonultak is ún. hadiérettségit tehettek. Ez csak szóbeli részből állott – ellentétben az idei hazai érettségivel. A kultuszminiszter felszólította az iskolákat a tananyag lényeges részének március végéig való befejezésére. Már bevonulás előtt egy héttel kiadható volt az érettségi bizonyítvány, ha egy külön értekezlet az illetőket addigi előmenetelük alapján „érettnek nyilvánította”. De nem sokáig ünnepelhetnek: „A hadi érettségi vizsgálatok befejezése után a tanulók éretten várják a király hívó szavát”, amely a harctérre szólítja őket. 1916-ban újabb könnyítést kaptak: a frontról érkezetteknek „magánvizsgát” engedélyeztek. Később a bizonyos kitüntetésekkel rendelkezők vizsga nélkül is megkapták a bizonyítványt.
A hadiérettségi intézményének emléke sokáig fennmaradt, összefonódott a háború más emlékeivel, szépirodalomban és visszaemlékezésekben gyakran előfordult. Mint sokan leírják, néha szinte formális volt: kinek lett volna szíve a lövészárkok poklából jövő gyerekembereket faggatni?
Róbert Péter
midio.hu
(A fenti cikk részlet a szerzőnek a Honvéd Altiszti Folyóirat 2020/2. számában megjelenő írásából.)
Fotók: nagyhaboru.blog.hu; mnl.gov.hu
Címkék: első világháború, érettségi vizsga, frontszolgálat
