Idén januárban búcsút mondtam a tanári pályának. Harminc év után tettem ezt.
Meg kell mondjam, tisztességes válás volt. Úgy hiszem, egyik félben sem maradtak tüskék, elvarratlan szálak. Igen, jól meggondoltam, nem hirtelen felindulásból döntöttem így. Ez a szerelem itt és most ért véget. Mert egyébként szerelem volt, őszinte, bár nem mindig problémák nélküli.
Évek óta éreztem valamit. Valamit, amit csak azok éreznek, akik sok mindenen túl vannak, és már nem feltétlenül hisznek a csodában. Pedig sokáig élt bennem a remény, hogy ez csak átmeneti „üzemzavar” vagy divatos szóval élve „burn out”, azaz kiégés. Mindenkinek lehet rossz napja, talán még hónapjai is minden különösebb ok nélkül, nem igaz? Az ember reggel felkel, bemegy a suliba, és mint egy közepesen jó színész, 45 percenként átstartolva hol retorikát, hol Shakespeare-t, hol meg reklámpszichológiát tanít. Szerettem azt hinni, hogy nem is rosszul.
Amikor éppen elfogyott a lelkesedésem, belenéztem a nagykamaszok szemébe, és újra azt éreztem, hogy érdemes.
Becsuktam a tanterem ajtaját, s onnantól kezdve megszűnt a külvilág. Hittel magyaráztam a reneszánsz életérzést, együtt fejtettük meg az Arany-balladák véres titkait, ott estünk el Petőfivel a „harc mezején”, és még Adynak is elhittük, hogy „Párisba tegnap beszökött az Ősz.” Jó volt látni, ahogy az életunt, a felnőttek által gyakran leírt digitális bennszülöttekből lelkes, csillogó szemű, kritikusan gondolkodó, önálló véleménynyilvánításra képes emberek válnak. Hányszor megtapasztaltam, hogy a sokat szidott telefonjaikkal olyan reklámokat készítettek nyelvtan órára a tömegkommunikációs témakörhöz, hogy szakmabéliek is megnyalták volna a tíz ujjukat. Vagy a faktosok egy színházi előadás után a szüleiket is rábeszélték, hogy nézzék meg a kortárs darabot, mert nekik annyira tetszett.
Sikerélményem tehát volt. Pillanatnyi, melengető, de törékeny. Ha arra gondoltam, hogy mire jutok velük érettségiig, mindig összeszorult a szívem. Folyamatos lemaradásban voltam, mert tanítani nem lehet úgy, mint egy gyárban a szalag mellett.
Itt minden gyerek más, minden tanulócsoport külön „lélegzik”, más-más gondolatok törnek fel mondjuk a Hamlet kapcsán, amit akkor és ott kell feldolgoznunk, nem mondhatom azt, hogy „bocs, erre nincs idő, mert már a magyar barokknál kellene járnunk”. Az a gyerek ugyanis soha többet nem fog hozzászólni, hiszen azt látja, hogy valójában senki sem kíváncsi a véleményére, végső soron őrá magára. Ez pedig megengedhetetlen. Szerintem.
A legtöbb, amit adhatunk szülőként és tanárként is gyermekeinknek, az az értő figyelem. Na ezt neveli ki a mostani oktatási rendszer belőlünk. És így lesz a gyerekekből is szép lassan adatokkal túlterhelt, dolgozattól dolgozatig élő, kifacsart, önálló gondolkodásra alig-alig képes gép.
Az elmúlt 30 évben minden tanévnek úgy mentem neki, hogy majd most biztosan megváltozik valami. Kompetenciaalapú, az irodalmat, történelmet, képzőművészetet, zenét komplex tantárgyként, tehát időben szinkronban tanító csodálatos iskoláról álmodtam.
Ehelyett az eddigi részeredményeket is lesöpörve az asztalról, továbbra is rég halott, ezt a korosztályt soha nem érdeklő szerzőket és műveiket kell tanítanunk, és a kimenetnél (értsd érettségi) gondoskodtak arról is, hogy az ún. műveltségi teszt rákényszerítse őket a magolásra, miközben a gyakorlati írásbeliséget (hivatalos levél, érvelő szöveg írása) eltörölték. És hiába „zengem és sikoltom” József Attilával több száz magyartanárral együtt, hogy ez csak egy dologra alkalmas, megutáltatni még az olvasást is a gyerekekkel, semmi foganatja. Úgy érzem magam, mint Babits Jónása, aki perel az Úrral, de a válasz csak annyi: „A szó a tiéd, a fegyver az enyém.” Ki tudja, milyen fentebb célok felé hajózunk. De én már biztosan nem vagyok a fedélzeten.
A döntés – mint mondtam – nem hirtelen felindulásból született. Sokáig marasztaltak a csillogó szemek, a gyerekek, akik nem tehetnek semmiről, de akik a legnagyobb vesztesei a jelenlegi oktatási rendszernek. A szívem szakadt meg, mikor közöltem velük, hogy nem jövök többé. Ahhoz azonban, hogy itt valódi változás történjen, fel kellett állnom. Nem elsősorban magamért, hanem a jövő generációiért, a gyerekekért. József Attila még azt írta: „Én nem fogom be pörös számat, a tudásnak teszek panaszt”. Én már csak némán tiltakozom azzal, hogy nem adom tanárként tovább a tudást. Ez is állásfoglalás, talán nem hiábavaló.
Bányai Petra
midio.hu
Borítókép: „Órát tartok” – a fotón a cikk szerzője, Bányai Petra látható
Címkék: #midióPetra, oktatás, Oktatás megújulásáért, pedagógus, tanár
